2014. február 7., péntek

Szerelem





Néha elidőzök a szerelemről folytatott eszmecserék felett. Felütöm nagy íróink elképzeléseit erről a megfejthetetlennek tűnő érzésről, ami fakad ahonnan fakad - ki tudja -, mindenki védtelenné válik, ha beköszön az életébe. Csodálattal nézem azokat, akik kutatják a titkot, és még nagyobb csodálattal nézem őket, akik éppen megélik. Tudom, hogy számukra bármit is hangsúlyozok ki, nem értik. Nem látják, hiába mutatnám, hogy ez az út hova visz - hiszen minden véget ér egyszer -, csak pesszimista illúziórombolónak tűnnék a szemükben, aki éppen véres karddal érkezett, hogy ellenségeskedésével megmérgezze a szerelmet, a legtisztább és legcsodálatosabb érzést, amit kaphatott az ember a sok felesleges és értelmetlen tulajdonsága mellé, vagy éppen azok ellenére..
Persze, sosem mondanám, nem mutatnám, hogy merre visz az út. Mert hiszek a szerelemben, tisztelem, bármennyire is mulandó. Mert emlékszem hogyan zuhant rám a mindenség, repedezett meg az ég, és szakadtak le a csillagok, és emlékszem arra is hogyan álltam remegő lábakkal, sebezhetően, védtelenül valami nálamnál ezerszer hatalmasabb erő bűvkörében. Az ember nem tudja mi történik. Egyszerre élet és egyszerre halál, ez is egy születés. Mindent elhomályosít, ami addig volt. Kegyetlen munkába kezd.  Szálanként tépi el a feleslegesnek tűnő kötelékeket, átírja a múltat, a jelent,  belekontárkodik a jövőbe. Mint egy digitális könyvben, soronként kiemel, töröl, felülír, lecserél részeket, összekavar gondolatokat, eszméket, hitet cseréltet, és az ember már azt sem tudja ki volt, miért, és hogyan, de azt főleg, hogy ki lesz, és mi marad abból a valakiből, aki megroggyant térdekkel megállt a rászakadó mindenségben. 
Szeretem, de egyben félelemmel tölt el az érzés, az emlék, ami által újraértékelődtem. A hiánya, az a soha be nem tölthető űr egy egész csillagrendszer bennem. De én már kívül élek. Egy másikban, ahová általa megszülettem.