Hangosbemondó

fotó: Sereg Veronika, a képen: Kusztor Rebeka

Értesíteni szeretnénk a kedves
átutazóközönséget, hogy
a meghibásodott szerelvények
lecsatolása a biztonságos
továbbhaladás érdekében
elkerülhetetlenné vált. Az ott
tartózkodók, valamint az érvénytelen
jeggyel utazók leszállítás után a peronon
ne köpködjenek, a pótjáratok
mindig időben érkeznek. Felhívnánk
a túrázni szerető utasok figyelmét,
hogy ebből a pontból a végállomás
gyalogszerrel is könnyen megközelíthető.
Jobb oldalon több a látnivaló, mint a balon.  
A 41-es számú fülkében bujkáló
fiatalembernek üzenjük, hogy a bliccelés
miatt okozott kárt nem szükséges kifizetnie,
lévén, hogy természetfeletti módon több
járattal is utazott egyszerre - bizonyára
a téridő görbületét kihasználva-, már egyik
szerelvény kalauza sem biztos abban,
hogy látta volna a sötétben kuvikolni.
Mivel a szóban forgó összes jegylyuggató
kolléga beszámíthatatlan állapotba került
a kognitív disszonancia elméletének
tükrében, s ebből fakadóan személyiségfejlődésük
az önkontroll funkciónál megbicsaklott,
nincsenek kihallgatható állapotban. Ezennel
felfüggesztjük az eljárást ellene.

További jó utat!

Szavakat keresek (kölcsöndal)

   Ez a dalocska a lányom előadásában szólal meg.. azóta eltelt kis idő.. :)
Dés-Geszti: Dzsungel könyve

felvétel: Németh Sándor /NS Stúdió

rajz: Frányó Bianka

Faragó Írisz - 2014

Fehér babák

Elárvult
hófehér ujjbegyek,
gömbölyűre ívelt vállak
őrizték árulásod.
Csukott ajtók mögött
zokogtak a csendek
majd változtak
őrült robajjá,
zöld szemekkel dühöngő
átkozott angyalokká.
Szépségeid
- az egyszervolt csodák -,
így lettek
sártól szennyes
fehér babák.

(2012)

(Cseh Tamás-Bereményi Géza: Fehér babák című szerzeménye után szabadon. )

Az Őr

                  Ingatag sziklák mozaikjából állt a szakadék pereme. Talán csak Isten jóindulata volt, ami egymás tetején tartotta azokat az imbolygó óriásköveket. Mint minden jól szituált vesztőhely, ez is huzatos volt. Évezredek óta ugyanaz a viharos szél tépett az áldozatok hajába, szakadt vitorlaként csépelve szürke cafatruhájukat. Az asszony a szakadék szélén ugyanolyan hajótörött látomás volt, mint ahogyan előtte az összes nő. Ugyanúgy térdelt az imbolygó sziklákon, kábult mozdulatlansággal tűrte a tomboló szél zsinatolását. Csak az idő. A sziklákon eltöltött, magányos intervallum tette őt mássá, mert ahogyan a mesékben - meg a valóságban is lenni szokott -, a vesztőhelyen térdre kényszerített áldozatok ha nem kapnak halálos sebet, előbb-utóbb megmenekülhetnek.
Főhősünk hónapokkal ezelőtt megúszta a kivégzést. Nem lökte le senki a szakadék mélykék sötétjébe, hogy szörnyethaljon. Nem lőtték tarkón, nem ütlegelték halálra. Csak térdre kényszerítették. De azt a pillanatot képtelen volt megemészteni. Azt a gyomorból kiinduló nyilallást, ami egy másodperc töredéke alatt a szívébe hasított. Úgy bénította le a zsigereit, hogy a dermedtségtől azt sem érzékelte, ahogyan felhasadt a térde a szúrós kavicsoktól. Hosszú ideig tartott ezt a megkövültség. Tompa érzékei azonban ösztönösen munkálkodni kezdtek, s a tudata lassan befogadta a fájdalmat. Ahogyan körbenézett, felfogta, hogy veszélyes terepre került. Az ingatag sziklák eleinte fojtogató félelemmel töltötték el, de aztán megpróbálta megtalálni az egyensúlyt, hogy ne billenjen ki egyik irányba sem. Nem ment könnyen, mert a hideg szél, a szakadék mélysége, valamint az abból feltörekvő kénszag okozta rémülettől teljesen elgyengült. Teste képtelen volt engedelmeskedni. Összeszorított ajkakkal, visszafojtott lélegzettel próbálgatta hogyan mozduljon, miként könnyítsen a tartásán. Végül egyensúlyban maradt az imbolygó sziklákon.
Felmérte azt is, hogy őre fegyvertelen. Pár méterrel arrébb, lehajtott fejjel ült egy farönkön. Kezében cigaretta füstölgött. Sötét alak volt, noha a tompa félhomályban szinte világított sápadt arca. Amikor észrevette az asszony lopott pillantását, felállt és nyegle léptekkel mögé sétált. A sziklák ismét libegő táncba fogtak, az asszony ijedtében zokogni kezdett.
- Nem kell bőgni, nem esel le - szólt az alak karcos hangon. Látható élvezettel cigarettázott. Lassan beszívta, majd mély sóhajjal kifújta a füstöt. Amikor végzett, hanyag mozdulattal a szakadékba pöckölte a csikket. Az asszony figyelte, ahogy a staub lefelé zuhan. Számolni kezdett... újra megfordult a gyomra a félelemtől.
Az alak karba öltötte a kezeit. Egy durcás kisfiú látványát keltette.
- Figyelj - szólt az asszonyhoz - nekem sem élmény itt lenni. Unom én ezt már. Sőt. Kivan vele a tököm. Bár, nekem nincs olyan, de nem ez a lényeg. Itt hideg van, meg büdös. Aztán meg állandóan rinyál valaki. Nem szeretem a félelem szagát sem. El sem hiszed, hogy fogsz bűzleni kis idő múlva. Az emberek állandóan bűzlenek. Mint a borzok. A nők meg pláne... és még hánynak is a rettegéstől. Szóval, unom én ezt - az alak óvatos léptekkel mászkálni kezdett, majd hirtelen megtorpant, és felemelte a jobb lábát. - Nézd meg a csizmámat is. Pár napja szereztem. Imádom, kényelmes. De mire erre a vacak sziklára felmászok, szétmállik. Én nem tudom mi a fene van a mostani cipőkkel... azelőtt nem volt ilyen. Ha megvarrtak egy csizmát, az csizma volt sok évig. Pedig akkor még lépcső sem volt ide, úgy kellett felverekedni magunkat. Á, tököm kivan ezzel is. Fenének kell ez nektek...
Az asszony elképedve nézett a morgolódó alakra. Miket beszél ez itt? Ezek szerint...
- Felállhatok? - kérdezte gondolkozás nélkül.
Az alak kimeresztette a szemeit.
- Hát, ahogy gondolod. De szólok előre, hogy nem fog menni. Nem véletlen vagy itt - válaszolt, miközben bosszús arca megtelt leplezetlen vigyorgással.
Az asszony nem értett semmit. Döbbenten bámult az ismeretlenre, majd a szakadékba. A haját már sokadszor szedte ki a szájából. Lengedező ruháját is hasztalan próbálta összefogni magán. Fázott. Fájt. Fáradt volt. Fejében cikáztak a gondolatok. Ki ez a szerencsétlen, miket beszél, és miért van itt? Mi az, hogy nem kelhet fel, hát felkel ő, de most és azonnal! Ha kell, agyonveri ezt a félnótás csizmahuszárt, de ő nem marad itt tovább. Nyöszörögve próbálta megemelni magát, de hiába támaszkodott kezeivel, nem bírta megmozdítani a lábait. A vészjósló ingadozás ellenére többször próbálkozott, de mintha deréktől lefelé szoborrá vált volna a teste. Vagy összenőtt a sziklákkal. Elképedve próbálkozott. Érzékelte a fájdalmat a térdein, kavicsok szúrták, bőre égett, zsibogott, de mozdulatlan maradt. Zokogni kezdett.
- Ez biztosan csak egy rémálom - suttogta elgyengült hangon.
Az alak a zsebeiben turkált. Előkerült egy doboz Marlboro, meg egy fekete öngyújtó. Rámeredt a cigarettásdobozra. Kibukott belőle a röhögés.
- Te, láttad már, hogy mekkora baromságokat írnak a staubokra? Hát, öregem.. hogy a dohányzás halált okoz... meg impotenciát.. de várj, a kedvencem ez, hogy az "életreszóló dohányosok átlagosan 14 évet veszítenek az életükből".. Öregem, hogy kiszámolták. Piszok okos lett az emberiség. Mindent tud, csak a saját kis szarját nem bírja megoldani - közben tüzet csiholt. A félhomályban felizzott a parázs, megvilágítva sápadt arcát.
Az asszony abbahagyta a zokogást. Borzasztóan fásult volt. Eluralkodott tudatán a tompaság. Úgy érezte, sokkot fog kapni. Vagy agyvérzést. Vagy mindkettőt egyszerre, és vége lesz ennek az egész rémálomnak.
- Ne nézz így rám - bökött rá az alak. - Ebből is elegem van. Most jön az, hogy elájulsz. Én meg itt unom magam halálra... idefigyelj, nem kell... basszus... - mondta, de hiába, mert az asszony beteljesítette a jóslatot. Összerogyott. Csak úgy, térdelve előre borult.
Hosszú órák teltek el. Az alak néha megnézte az időt, elszívott vagy fél doboz cigarettát. Kipucolta a körmeit, majd levakarta a csizmájára rakódott sarat. Utána ismét kipucolta a körmeit. Elképzelhetetlenül unatkozott. Csak pár szót kellene még mondania, de ez a szerencsétlen nő beájult. Mindegyik ezt csinálja. Beleszédülnek a rettegésbe. A halálfélelembe. Képtelenek elviselni a tehetetlenséget. Nők... fura szerzet az összes. Látszólag olyan erősek. Szépek. Könnyen megtévesztik az embert. Levakolják az arcukat, kipirosítják. Macskaszemeket rajzolnak, befújják magukat erotikaszaggal. Aztán botladoznak a kis cipőikben, és hagyják magukat használni. Bedőlnek a szép szavaknak. Naiv, buta bizalom van bennük, naiv, buta bizalom - gondolta, miközben a homlokát vakargatta. Mert van tovább is, a jellemzés nem ér véget ennyivel. Hiszen régóta figyeli már őket. Túl régóta őrzi ezt a sziklát, ezt a vesztőhelyet. Túl sokat látott már. Eleinte katonásan, keményen tette dolgát. Csak állt mögöttük, és elmondta az üzenetet. Volt nő, aki az orra előtt vetette magát a mélységbe. Pedig a sziklák fogták. Nem is értette, hogy fogják, hogy azért nem tud mozdulni, mert védve van. Megoldotta... addig himbálózott rettegve, mígnem fejjel lefelé belezuhant a szakadékba... még a haláltól sem félt annyira, mint a szédüléstől. Őrült volt. Megőrült, biztosan... - az alak újra cigarettáért nyúlt. Borzasztó emlékek törtek elő emlékezetéből, próbálta elhessegetni őket magától, ezért újra nekifutott a jellemzésnek - valami mazochista hajlam vezérli őket. Biztosan az lehet, ezért borulnak mindenféle idióta karjaiba. Ezért rohannak nős férfiak után. Ezért szeretik azt, aki nem szereti őket. Mindig mást akarnak, más kell nekik mint ami van, ami jó. Mindig jobbak akarnak lenni másnál. Cserélgetnek ruhákat, hajszíneket, gondolatokat, eszméket. Együtt járnak a mosdóba, hogy közben kipletykálják ki mekkora címeres ökör, hogyan lehet becserkészni, vagy lepattintani. Aztán néha olyanok, mint a csipicsibék, kikezdenek valakit egészen addig, míg annak a belei ki nem buggyannak. A féltékenységbe meg a szó szoros értelmében belesárgulnak. Gusztustalanok tudnak lenni. Buták, felszínesek. Csupa púder, meg rúzs, ész egy szál sem... aztán történik valami... csak egy pillanat az egész.... és törnek, mint egy kristálypohár. Csak egy vékony, csengettyűs hang, és azonnal összeroppannak.
Az alak - mint aki menekülne a gondolat elől -, felpattant. Tétova léptekkel az asszony mellé lépett. Nézte az összegörnyedt testet. A gömbölyűre ívelt vállat, a kecses nyakat, keskeny arcot. A nő koszosan, tépetten is szép volt. Szemei alatt aprócska szarkalábak futottak, szája mellett mosolyráncokat fedezett fel. Békés arc, mely ájulva pihen. Kikapcsolt az agy, hogy megmeneküljön a borzalmak elől - gondolta, majd leült a nő mellé. Felhúzta a lábait, és hintázni kezdett a sziklákon. A szél mintha vezényszóra tenné, elhalkult, s a kénszag is csillapodott.
Talán nem is mazochizmus... - gondolta - talán valamiféle megfelelni akarás. Hiszen ez a törékeny lény annyi mindennek kell, hogy megfeleljen. Hány szerepet kell eljátszania az életben? Legyen nő... feleség... szerető... anya... értékes, értelmes ember, és szép... hány jelmezbe kell öltöznie ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásoknak? Hány lépést kell ismernie ahhoz, hogy végigtáncolja az életét úgy, hogy ne kelljen improvizálnia, mert abban a pillanatban ráordítanak a parkett széléről? - mérgesen beleszippantott a cigarettájába - Mennyi felelősség... - gondolta - mennyi lánc... kalitkáról kalitkára repülhet csupán... csak röpke időkre lehet szabad... nem... hiszen, sosem lehet szabad.
A nő mocorogni kezdett mellette. Mint aki egy szép álomból ébred egy puha ágyban, úgy ébredezett. De amint kinyitotta a szemeit, és tekintete összetalálkozott az alakéval, hátrahőkölt. A békés arc abban a pillanatban magára öltötte a rémület torz vonásait. Mintha éveket öregedett volna egyetlen perc alatt. Torkából fülsértő sikoltás szakadt ki. Rángatózni kezdett, mire a sziklák újrajárták imbolygó táncukat.
Az alak bólintott, és lassú mozdulatokkal felemelkedett. A nő hisztérikus vonaglása ráébresztette arra, hogy mit kell tennie. Megértette, hogy nem képes többé elvégezni a rá bízott feladatot. Hogy nincs benne az a kiszámítható hidegség, amivel képes lenne végignézni egyetlen ember kínszenvedését is.
- Kérlek, hallgass - szólt. Pár perc zokogás és hánykolódás után az asszony újra összerogyott a kimerültségtől. De nem ájult el, mélykék, kiégett szemekkel nézett rá.
- Az én feladatom az, hogy átadjam az üzenetet - kezdte. A nő továbbra is rezzenéstelen arccal nézte. - Ez az üzenet formálni fog téged. Vagyis... formálnia kellene rajtad, de ma ráébredtem arra, hogy ez mennyire veszélyes. Nem tudom, hogy jót teszek-e veled, ha elmondom a titkokat. Nem tudom, hogy megfogadod-e a tanácsaimat. Fogalmam sincs, mert ez az egész mindenség így lett kitalálva. Hogy akit térdre kényszerít az élet, az megtanulja, hogy mit jelent az alázat. Ami nélkül nem lehet létezni, mert ha nincs benned, elveszel... széthord a szél... és meg kell erősödnöd... néha meg kell halni ahhoz, hogy élni tudj. Ezért vagy itt.
Az asszony feltápászkodott. Mint egy lázas beteg, dermedten, remegő hangon szólalt meg.
- Mi lenne az üzenet?
Az alak újból előkaparta a Marlboros dobozt. Nemsokára felsercent a parázs.
- Hogy szánalmas vagy.
A nő megdöbbenve ízlelgette a szót:
- Szánalmas?
- Igen. Ez az üzenet. Ezt kellett volna mondanom. Miközben hónapokon keresztül hidegvérrel végignézem a vergődésedet. Hiszen ezért vagy itt... hogy valaki kimondja, mennyire szánalmas vagy... hogy a fagyos csontjaidban érezd a fájdalmat, amit a kegyetlenségem, és a szavaim okoznak... de nekem ez már nem megy.
Az asszony döbbenten nézett maga elé. Csendesen sírni kezdett. A félhomályban néha felerősödött a fehér arc kontúrja, ahogyan a parázs megvilágította.
- Én nem tudom már megtenni. Már nem az én dolgom - folytatta - én most elmegyek. Ha jót akarsz magadnak, átgondolod az életed összes mozzanatát, hogy miért jutottál idáig. Miért engedted, és mire volt jó mindez. A helyedben itt maradnék. Sokáig. Míg ki nem rajzolódik előtted, hogyan tudod megmenteni önmagad.
Az alak a szakadékba pöckölte a csikket. Indulni készült.
- De én nem tudom mit kell tennem! Hogy hagyhatsz itt? Ennyi kérdéssel? Hogy szabadulhatok, amikor úgy tűnik, ránőttem ezekre az átkozott sziklákra, amikor fáj, amikor félek, rettegek? Mit tehetek én itt, egymagam? Hogyan képzeled??? - a nő zokogása szinte belehasított a félhomályba. Az alak megállt, visszanézett. Egy pillanatra mosoly futott át az arcán.
- Akkor tényleg szánalmas vagy - válaszolt.


(2012)

Fújom a füstöt

"Az ember olyan lény, aki egész életét azzal tölti, hogy megpróbálja meggyőzni önmagát: 

létezése nem abszurd" (Albert Camus)

Tegnap este a csillagokat bámultam cigarettázás közben. Közben elgondolkoztam, hogy minek szívom azt a vackot, amikor nem esik jól. Olyan veszettül ragaszkodom a megszokásaimhoz, függetlenül attól, hogy azok jók, vagy sem, mintha az múlna rajtuk, hogy az maradok-e, akinek hiszem és mondom magam. Na, mindegy. 

Néha eljutok a végjátékig. Úgy, belül. Magamban. Amikor már minden mindegy. Amikor a végjátékokból, az élet rongyos kis történeteiből, amik hatással voltak rám - egyszer csak vígjáték lesz. Mert nevetem kell rajtuk. Mert annyira szánalmasak, mert néha szánalmas az ember, ahogyan a rossz érzések csökkentése érdekében felülértékel bizonyos dolgokat, embereket, hogy ne érezzen feleslegesen disszonanciát. Mivel úgyis túl sok van belőlük. 

Szóval, a csillagok bambulása közben rájöttem megint, hogy az élet túl rövid. Körülbelül mint egy cigaretta, főleg, hogy abból is csak fogy a dohány, rövidebb, lágyabb, rosszabb ízű, és persze drágább. Minél rövidebb meg lágyabb, annál drágább. Egyenesen arányos a minőség romlása az ára emelkedésével. El kellene dobni a fenébe. Mint ahogyan azokat a felesleges dolgokat is, amiktől az ember sorozatban csak rosszabbul érzi magát. Meg kellene tanulni válogatni. Fontossági sorrendet felállítani. A disszonanciaérzés elkerülése végett nem fejet hajtani, csupán becsukni azt a bizonyos lélekajtót, ablakot. Maradjon kint, aminek nincs bent helye. Legyinteni. És végre nem az égig emelni, belemagyarázni, túlmisztifikálni, csak azért, hogy ne kelljen bevallania az embernek a saját hülye kis tévedéseit. Hogy ne kelljen önmagának ellentmondania. Mennyivel egyszerűbb a gyomorgörcsök elkerülése végett hálát rebegni valakinek valamiért, amiért valójában két emberes pofon járna. Csak kár, hogy az a két emberes pofon legalább annyira önmagunknak is szól, mint annak, akinek le kellene keverni. Manapság már nincs senkinek sem kedve önmagával verekedni.

Talán csak az a baj, hogy szűk intervallum években mérve egy élet. Kevés dolgot ismerhet meg az ember. Azt hiszem, a legnagyobb kitolás az egészben az, hogy ezt a kevés dolgot kell magától értetődően piedesztálra emelni. Még akkor is, ha valójában nem oda való. Így esik szét az értékrend, ami valamiféle támpontként szolgálhatott addig, amíg annak divatja volt. Észrevétlenül szüntette meg az ember a gödröket, ahová a felesleges dolgokat hajítja. Most illik mindent megbocsátani. Köszönetet mondani mindenért. Persze, értem én, hogy minden jó valamire. A szennyvízből is lehet tisztítani ivóvízet. Megfelelő módszerekkel. Csak ne jutna mindig eszembe erről Murphy törvénykönyve. Hogyha egy hordó borba egy pohár szennyvizet öntesz: szennyvizet kapsz. Ha egy hordó szennyvízbe egy pohár bort öntesz, akkor is szennyvizet kapsz. Mert a szennyvíz, az szennyvíz. Szépítheti az ember, befoghatja az orrát. Lehet elégedett arccal kortyolgatni. De egy kevés is elég belőle, hogy minden folyékony halmazállapotot beszennyezzen maga körül. 

Szóval, vicc az egész. Vicc, ahogy az ember ragaszkodik a tévedéseihez. Kinevezi őket, megkoronázza. Hálakoszorút fon a nyakukba. Pedig nem ők, nem a hibák, vagy a tévedések megtestesítői vitték előre, előrébb, nem tőlük fejlődött, tanult, és javult. Hanem pont a sokszor gyűlölt, és kikerülni vágyott disszonanciaérzet faragta jobb, vagy más emberré. Az a bizonyos arckép, amit önmagáról őriz, és a vágyról, ami hajtja: hogy egyszer visszanézzen rá a tükörből.

Legyen az bármilyen.

Talán nem kellene cigarettáznom. 

Háttal a falnak

"minden csak az ami függetlenül a
rásatírozott érzések valósnak vélt illúziójától"
(Kőhalmi Ildikó)

Háttal a falnak,
szemben a tükörrel.
Egy idegent bontok ki
ruháiból.
Egy idegent öltöztetek.

*

A láthatárból eltűnt a végtelen.
Meg kellett volna akadályozni, hogy
a sejtjeimben hordozott hűség gólyalábakon
egyensúlyozó cirkuszi mutatványos legyen.
Alacsonyan kellett élnem, pedig a hegyekbe
vágytam. Túlságosan vonzottak a színek.
Most pokolra kívánom a feketét.
Meg ezt a vakító fehéret.

*

A mutáció részleges. Elnémulok,
ha kérdezel, hogyan kell őszintén
vagy sebezhetetlenül élni. Félbehagyott
dolgok kupacokban. Gyűrött ruhák
visszataposva a szekrény aljára.
Köztük egy rongyosra tépett póló.
Ismeretlen DNS- minta.

*

Szemkontaktus
hiányában
valószerűtlennek
nyilvánítom
a szerelmet.

*

"A hívott fél átmenetileg nem kapcsolható"
- tág intervallum két darabokra tördelt élet.
Hívlak, ha megérkeztem a felhők közé.
Sokáig tart majd elmagyaráznom,
hogyan váltál gennyes góccá az agytekervényeim
közé szorulva. Hová tűnt belőlem a megértés.
Vagy az elfogadás. A szánalom. Tisztelet.
Töprengek évek óta.

*

Szemtől-szemben.
Mélykék szivárványhártya
zárványaiban lapulsz.
Mindig visszanézel.

*

Meg kellett volna mentened magad.
Valósággá tenni a látomást.
Majd két kézzel szaggatni
minden egyes percét.
Szemembe hazudni.
Arcomba ordítani.
Lealázni, sárba tiporni. Gyűlöletes
szavakkal leköpni.
Repedt volna meg
a fal, ahogy becsapod
magad mögött az ajtót!
Bárcsak széttörtem volna értetlen dühömben
mindent, ami a kezem közé kerül! Hogy ordíthattam
volna! De némaságra ítéltél.
Egyetlen hang se jött ki a torkomon.
Megbocsáthatatlan, hogy nincs mit
megbocsátanom.

*

Állandósult az ősz. Dühöngő
viharok rohanják le
a tájat.
Zabolázatlan táncot járnak a fák.
Ég Anya krokodilkönnyekkel áztatja
a földet.
Zokogni kellene.
Mielőtt kiég belőlem minden,
ami ezek után még emberré tehet.
Abortált a szerelem.

Amiről nem szokás mesélni

Még el sem indult, de gondolatban kétszer is visszajött. Üres kézzel, hallgatagon. Mindkétszer megállt a tükör előtt, méregette a nőt, aki visszanézett rá. Először eszébe jutott a készülődéséből a mozdulat, amikor magára húzta az egyik fekete trikóját. A címkéktől mindig is viszketni kezdett, ez történt most is. Fel kellett túrnia a fél szobát egy megveszekedett kisollóért, hogy kivághassa az irritáló márkajelzést. De kényelmesen akart csinos lenni, végtére is randevúra készült. Már a szótól is összeráncolta a homlokát. Randevú... légyott, találka. Francia eredetű sakkjátszma, ahol illik bedobni minden csábítást. Ahova mindenki a legszebb arcát viszi, a legjobb formáját mutatja, legkedvesebb modorával bűvészkedik. A legfinomabb parfümöt szórja magára, a legcsinosabb, áttetszőbb, kívánatos blúzában feszít. Egy randevún a mellek nem engedelmeskednek a gravitációnak, a fenék feszes, a lábak kecsesen keresztezik egymást. A mosoly halvány, de kedves, a szemek tiszták, szinte tükörképek, csillogva hunyorítanak, titokzatosan. 

Amikor megtalálta a kisollót, vicsorogva kivágta a trikó címkejelzését. Persze, belevágott az anyagba is. Méregette egy darabig a kis lyukat a nyakkivágáson. Gondolta, megvarrja. Aztán elmosolyodott. Nincs az az isten, hogy elővegye a varrókészletet. A haja úgyis eltakarja. Vagy a felső, amit ráhúz. Úgysem kerül olyan intim közelségbe a randevú alanyával, hogy az szembesülhessen. Meg amúgy is, kit érdekel? 

Bő nadrágot húzott egy barna, bő blúzzal. Rá fekete mellényt. Állt a tükör előtt. Ennél jobban fel sem öltözhetett volna. Sehol egy kivillanó comb, sejtelmes fenékpofa, formás mell. Nyakig begombolkozva. Felkötötte a fekete bőrre függesztett medáljait. Fülébe csigafonat fülbevalót fűzött. Megrázta a haját. A göndör tincsek a szokásos kusza rendezettségbe sorakoztak. A polc előtt "jó lesz ez" - gondolattal lekapott egy parfümöt, magára fúj belőle. Megfordult a gyomra egy pillanatra. Régen volt egy parfüm, amit nagyon szeretett. Valami olcsó, noname vacak, mégis kellemesen fanyar illattal. Azóta se lehet sehol kapni, hogy az utolsó cseppeket magára szórta. De nem véletlenül nem tankolt fel belőle. Az illatok emlékfoszlányokhoz kötődnek, és neki semmiféle illat, vagy emlékfoszlányokra nem volt már szüksége.

Cipő után nézett, keresgélt a szekrényben. Sorra túrta arrébb őket, ez vékony... az kényelmetlen... az lyukas - de kit érdekel... de... mégsem jó... aztán becsukta a szemét, és találomra kihúzott egyet a szekrényből. Vékony kis lapos talpú cipő volt. A párja persze két polccal lejjebb csúszva került csak elő. Visszament a tükör elé, leült az ágyra. Miközben belebújt, arra gondolt, hogy mennyire nem nyűgözi már le ez az egész készülődés. Szinte fárasztó, hogy még véletlen sem akar másmilyen lenni, mint amilyen. Nem próbált fel egyetlen mosolyt sem magára. Nem nézett úgy a tükörbe, mintha látná a másikat. Nem akarta elszínészkedni hogyan lehet kedvesnek, szépnek lenni. Csak ült, elkészülve, lábán a cipőkkel, és arra gondolt, hogy már megint készül elindulni egy mellékúton, ami végül úgyis  áruláshoz vezet. Igen, ezek a randevúra való készülődések számára már csak ruha, - és cipőpróbák az árulásokhoz vezető mellékutakra. Azokra a mellékutakra, ahol már nem élvezi sem az egymásba kapaszkodó sétát, sem a tájat. Ahol csak az útszéli jelzőtáblákat figyeli, hátha valahol van egy olyan, ami megmutatja a kifelé vezető ösvényt. Az ember ne hazudjon már magának - gondolta. - Ne hazudjon, amikor pontosan tudja, hogy a radarok már csakis és kizárólag a menekülési útvonalakat keresik. Hiszen, amit kellett, megélt már. Annyiszor, ahányszor meg kellett élni. Van, akinek ennyi sem jut. Persze, kit érdekelnek mások. Mindenkinek a maga dolga eldönteni mit, és hogyan keres. Joga van dönteni a sorsáról, beleunni a fárasztó újrakezdésekbe, játékokba, magyarázkodásokba. A szerelmi csatározásokhoz nincs már ereje. A pont akkor és ott elhallgatott életmentő gondolatok lenyelése, majd évekkel későbbi felböffenése csak méreggel tölti el. De ehhez is joga van mindenkinek, hogy elhallgassa örökre, vagy semmissé tegye mindazt, ami volt, létezett, és ami a pont akkor és ott kimondott gondolatok elhangzásával akár életmentő lehetett volna. De mit számít már mindez? Az egész emberi faj hazugságokra épül, külsőségekre épít, elhallgat akkor, amikor szólni kellene, és beszél, amikor mélyen illene hallgatni. Elég már. Bújjon minden és mindenki örökre az álarcai mögé, legyen így, kit érdekel? 

Felállt. Megkereste a telefonját, belehajította a táskájába. Zsebkendő után kutatott. Az ágyra dobta a Márai kötetet, amit helyszűke miatt kivett. Pénztárca, kulcs, szemcsepp. Megvan minden. Kabátba bújt, és unott sóhajjal kilépett az ajtón. Mégiscsak elindult.

Amikor képzeletben másodszor visszajött, és belenézett a tükörbe, már csak az utakra gondolt. A mellékutakra, amelyeknek egyikére éppen indulni készült. A stop -, és az útjelző táblákra, amik kivezethetik egy ösvényre, ahol nem kell magyarázkodni arról, miért választja az ember a társtalan magányt a társas magány helyett. Arra gondolt, hogy sokan őrültnek tartanák (de kit érdekelnek mások), az sem kizárt, hogy azt mondanák, gyáva ahhoz, hogy újrakezdjen. Aztán azt is mondanák  - mert ez olyan divatos manapság -, hogy fél, mert annyira megsérült a szíve, vagy a lelke, vagy mindkettő, hogy többé nem tud bízni senkiben. Pedig a képlet nem ennyire egyszerű. 

Leült az ágy szélére, és nevetni kezdett. A mellékutakkal van a baj. Mert amikor az ember pontosan tudja, hogy a vesztébe rohan, de azt szívvel-lélekkel, szerelemmel és bizony akarattal teszi, az egy főút. Az áruláshoz vezető főút, aminek a végén kegyetlen csalódás várja. De vállalja, mert minden sejtje kívánja ezt az esztelen ámokfutást, amiben megsemmisül a józan ész, és hiába villognak az útjelző táblák valamiféle hosszabb, biztonságosabb mellékutakra, vagy kivezető ösvényekre, meg sem látja. Nem kell ruha, vagy cipőpróba, az ember ott meztelenül és mezítláb rohan, álarcok és megjátszott modor nélkül, úgy, ahogyan van, létezik, púder és festék hiányában. 

Ha már minden út ugyanoda vezet, a végzetes, megsemmisítő áruláshoz, akkor az ember válassza azt, amiért képes az ámokfutásra.

Amikor képzeletben másodszor visszajött, már tudta, hogy valójában nem fog soha elindulni.

Szerelem

Néha elidőzök a szerelemről folytatott eszmecserék felett. Felütöm nagy íróink elképzeléseit erről a megfejthetetlennek tűnő érzésről, ami fakad ahonnan fakad - ki tudja -, mindenki védtelenné válik, ha beköszön az életébe. Csodálattal nézem azokat, akik kutatják a titkot, és még nagyobb csodálattal nézem őket, akik éppen megélik. Tudom, hogy számukra bármit is hangsúlyozok ki, nem értik. Nem látják, hiába mutatnám, hogy ez az út hova visz - hiszen minden véget ér egyszer -, csak pesszimista illúziórombolónak tűnnék a szemükben, aki éppen véres karddal érkezett, hogy ellenségeskedésével megmérgezze a szerelmet, a legtisztább és legcsodálatosabb érzést, amit kaphatott az ember a sok felesleges és értelmetlen tulajdonsága mellé, vagy éppen azok ellenére..

Persze, sosem mondanám, nem mutatnám, hogy merre visz az út. Mert hiszek a szerelemben, tisztelem, bármennyire is mulandó. Mert emlékszem hogyan zuhant rám a mindenség, repedezett meg az ég, és szakadtak le a csillagok, és emlékszem arra is hogyan álltam remegő lábakkal, sebezhetően, védtelenül valami nálamnál ezerszer hatalmasabb erő bűvkörében. Az ember nem tudja mi történik. Egyszerre élet és egyszerre halál, ez is egy születés. Mindent elhomályosít, ami addig volt. Kegyetlen munkába kezd.  Szálanként tépi el a feleslegesnek tűnő kötelékeket, átírja a múltat, a jelent,  belekontárkodik a jövőbe. Mint egy digitális könyvben, soronként kiemel, töröl, felülír, lecserél részeket, összekavar gondolatokat, eszméket, hitet cseréltet, és az ember már azt sem tudja ki volt, miért, és hogyan, de azt főleg, hogy ki lesz, és mi marad abból a valakiből, aki megroggyant térdekkel megállt a rászakadó mindenségben. 

Szeretem, de egyben félelemmel tölt el az érzés, az emlék, ami által újraértékelődtem. A hiánya, az a soha be nem tölthető űr egy egész csillagrendszer bennem. De én már kívül élek. Egy másikban, ahová általa megszülettem.

R.I.P.

Mert eljön a nap amikor minden fontossá válik.. amihez hozzáértél... a lépcső, amin felsétáltál... a küszöb, amiben megbotlottál.. és minden szó, amit valaha is kimondtál...

Isten nyugosztalja Helyey László színművészt.

Mindegy

(forrás: Liliana Iribarry)

 

Mert egy nap jelentéktelenné válik minden.
A sok bolond kérdés bohócnak öltözik, 
s orra bukik saját lábában. A földön hasalva 
vigyorog rám, míg krumpliorra messzire gurul, 
botladozva a szőnyeg rojtjain. A végtelen 
mennyiségű, megfejthetetlennek tűnő egyenletek 
kihozzák végeredményként a nullát. Az ezernyi 
merre és hogyan tovább hanyag mozdulatokkal
krikszkrakszokat karistol egy fehér lapra, 
majd sárga színessel a sarokba biggyeszt 
egy vigyorgó napocskát.
S én ott ülök majd a papír felett. 
Göndör kacajjal nevetni fogok. 
Talán még a könnyem is kicsordul. 
Hisz ennyi az egész. 
Ennyi, semmi más.