a lelki öregség paradoxonja

már csak a belső szépség

nyűgöz le - de több dioptriával 

is felismerhetetlen

...

Csupán egy dal vagyok.

Figyelmeztető tábla

Oxigénpalack

híján, élvezd a felszínt.

A mélybúvárok korán

halnak.

Kőhalmi Ildikó - Life Cafe

Life cafe – Norcinak

itt állandó zaj van dübögnek örökké

székeket lökdösnek és tiszta erőből

belefordítják a kirakatüvegbe nem

érted az elszabadult indulatokat az

óramű pontosságú átveréseket a

folyamatos hőzöngéssel együtt

csak keringsz idegenül beszorulsz

az érkezés ütötte hirtelen résbe de

kulcsod van az ereszkedő időhöz

nem tévedhettél másik születésbe

üzenetet is hoztál remeg a kezed

ahogy kibontod pedig nem akarsz

mást mint igazítani a gyűrődésen

megrémít hogy nem tanítottak meg

üvölteni egészen másféle hangjaid

vannak és tájidegen tekinteted

vesd egybe magad a teremtéssel s ha

végtelenségre jutsz ne szólj darabokra

fognak marcangolni érte jobb hogyha

kifordulsz innen hisz máris zsibbadsz

mint aki a tűz után csak áll a hamuban

felismerhetetlen élete fölött és nincs

maradása pedig egy darabig sehová

nem mehetsz kivéve a legtávolabbi

sarokasztalt ahol a nevedre címzett

itallapon ez áll: szerelem elvitelre

köszönöd nem kérsz szigorúnak kell

lenned és következetesnek meg akarsz

maradni és ehhez nem elég egy kevés

langyos víz meg a celofánba csomagolt

kekszek a pulton de ha nem mi mással

szolgál a lármás tömeg ez a folytonosan

áramló zsongás tisztán kivehető szavak

és egyértelmű gesztusok nélkül hol van

ha van aki egyszerre érti őket és téged

hogy legalább néhány kifejezést arra a

nyelvre fordítson amit szíved szerint

beszélsz vagy már nem is beszélsz csak

mormogsz egy messziről hozott főnevet

mire végigmondod egészen elfelejted

meddig vársz még és feladod-e a

várakozást magát ezt az asztalt vele a

rejtőzködés módozatait ki akarnál lenni

ha nem az aki megrepeszti a riadalom

burkát tárgytalan ragaszkodással tömött

zsebéből előhúzza kezét és kiveteti mind

a mieinket nehogy elcsökevényesedett

öleléssel kelljen üdvözölni egymást ha

megvirrad a felismerés napja aki elaludni

is fél visszamennie nincs hova de hiába

kövesedik torkig hol az egyedülléttel hol

a megbocsátás képességével valahogy

mindig megérkezik benyit az ajtón újra

meg újra az asztalhoz ül és végig énekel

Hangulatjegyek

Lyukas kezű tolvaj az emlékezet.

*

Néha úgy taszít mellkason

a felismerés, mintha Isten 

láthatatlan kövekkel játszana kidobóst.  

*

Az átprogramozott élet sem mód, 

sem ritmus.

*

A hálám a legdrágább.

törvényszerűen

fotó: Patty Maher

ki tudja hová rejtőztél előlem.

idegen bolygó a szemed. vaktérkép
az arcod. pedig minden szegletét ismertem.
percenként bejártam. most egy apró barázda is
 szakadék előttem. 

szédülök.

Védőruha nélkül

Kutakodtam nagyanyám tulipánmintás szekrényében,

hátha valahol - talán egy titkos rekeszben - meglelem
a szkafandert, amit egész életében viselt. Mert erős


védőruházat kellett ahhoz, hogy képes legyen békében élni
a mindenséggel, szemrehányások és vádaskodások nélkül.
Nem találtam. Mezítelen maradtam. Így a por - amit felver


a száguldó világ azokkal a szüntelen harcaival, s értelmetlen
rágalmaival -, úgy ragad rám, mintha szurokkal öntenének
nyakon, s nincs az a vegyszer, amely tisztára moshatna. Egy


apró szőrtüszőbe ágyazódva mindig rajtam marad egy késhegynyi
szutyok. Pont elég ahhoz, hogy amikor végre találkozom Istennel, 
s felismerem nyomorúságos ráncairól, körvonalai mögött mindig


kidomborodjon a gazságok templomnagyságúvá emelt erődítménye.
Üvegfalain keresztül látom, hogy az oltáron jégszobrok állnak.
Áttetsző karjaikban kővé dermedt a hóvirág. Nézünk egymásra.


A Teremtő és én. Szemeinkben elpattan a hajszálér, amikor
hallótávolságon túlról is tisztán érzékeljük, hogy a kőbaltások
újabb csigolyát zúztak szét egy becsületes óriás gerincoszlopán.

Szelíden ölelj (megzenésített vers)

vers: Paudits Zoltán

zene: Takács Ádám

ének: Faragó Nóra

Jövendölés

Már nem a hiányról, az elmúlásról énekel,
nincs késztetése légből kapott üres vitákra,
lényegtelen, kinek barátja, kinek ellensége,
tíz emelet mélységbe zuhantak a vágyak.

Csukott ajtó mögött kucorog, szemeiből suttog az ősz, 
settenkedő álomkép a kezdet, délibáb a szerelem,
nem indul újra azon a lucskos úton - feláztatta az idő -,
szűkre zárt sors a reggeli kávé, s a megszokott menet.

Kesernyés íz a szájban, emberszagú zötykölődés,
viharvert megállók, kátyúk, s hazafelé ugyanez,
a tájkép részeg naplemente, földig hajolt fák,
otthona kifeszített lét, kihűlt ölelés drótkerítésével.

Hangosbemondó

fotó: Sereg Veronika, a képen: Kusztor Rebeka

Értesíteni szeretnénk a kedves
átutazóközönséget, hogy
a meghibásodott szerelvények
lecsatolása a biztonságos
továbbhaladás érdekében
elkerülhetetlenné vált. Az ott
tartózkodók, valamint az érvénytelen
jeggyel utazók leszállítás után a peronon
ne köpködjenek, a pótjáratok
mindig időben érkeznek. Felhívnánk
a túrázni szerető utasok figyelmét,
hogy ebből a pontból a végállomás
gyalogszerrel is könnyen megközelíthető.
Jobb oldalon több a látnivaló, mint a balon.  
A 41-es számú fülkében bujkáló
fiatalembernek üzenjük, hogy a bliccelés
miatt okozott kárt nem szükséges kifizetnie,
lévén, hogy természetfeletti módon több
járattal is utazott egyszerre - bizonyára
a téridő görbületét kihasználva-, már egyik
szerelvény kalauza sem biztos abban,
hogy látta volna a sötétben kuvikolni.
Mivel a szóban forgó összes jegylyuggató
kolléga beszámíthatatlan állapotba került
a kognitív disszonancia elméletének
tükrében, s ebből fakadóan személyiségfejlődésük
az önkontroll funkciónál megbicsaklott,
nincsenek kihallgatható állapotban. Ezennel
felfüggesztjük az eljárást ellene.

További jó utat!