 |
| ( Saul Steinberg ) |
Ma már
embertelenül meg istentelenül is
hódolhatsz a látszatnak. Ha akarod, kedvedre
bujkálhatsz lejárt szavatosságú fényképek
mögött, elrejtve a fájdalomtól elburjánzó
szarkalábakat, a vértelenre összeszorított
ajkakat, szürkésre aszott arcokat, remegéstől
cidriző kezeket, cigarettától elsárgult fogakat,
fotelméretűre szétterülő hájat. Most lehet
csak úgy istenigazából eltüntetni az emberi
nyomokat, eltakarni ami vagy, kifesteni, ami
lettél. Most hallgass! Ez veszélyes terep. Itt
nem jó, ha szólsz a soha meg nem érkezőkről
vagy az elszakadni képtelenekről. Te pedig
onnan - az Óperenciás tengeren is túlról -, ne
írj nekem tízpercekről, egyszervoltról vagy
sohasemről. Mert itt nem látszik a végtelen
mélység, ami szemeidben tátong, s nincs, aki
belezuhanjon abba a légüres térbe, hogy
felkészületlenül megfulladjon. Itt nem tudsz
szeretni vagy gyűlölni - mert nem lélegzünk
műanyag kockában, műanyag képernyőn
egy műanyag profilkép nem egyenlő veled,
ez színtelen és szagtalan, nincsen keze, lába,
törzse vagy érintése - itt nem fut előled
senki, hiába bizonygatod -, ebben a világban
az összes játékos elérhetetlen, megfoghatatlan
árnyék, csak a tudatába férkőzhetsz, hogy
forduljon önmaga ellen vagy harcoljon
arctalanokkal szemben megzabolázott elvekért,
eltévesztett utak zarándokzsákjaiért vagy
elgörbített vándorbotokért. Pedig itt nincsen
út, sem lépés, sem ösvény vagy bokrok, nem
taknyos senki a virágoktól, Te is csak a monitorra
telepedő finom portól tüsszögsz, ablakot kéne
nyitni, beengedni a szúnyogokat, hogy valami
igazából szívja a véred. Ha fulladozol a kötelesség
burka alatt, legalább kelj fel, nyírd ki a pókot,
ami fonja az unalom hálóját, mert unja már ő is
az ásítozásod, hogy neked semmi sem elég,
a minden is kevés, s hiába vágysz a fény felé,
ha egyszer felégette a bőröd, már átszűrődik
testeden az a vidám napsugár. Ezért lehet, hogy
a félelemtől csak rohansz, rohansz és rohansz,
menekülsz mindig, egyik szerelemből a másik
szerelmet csiholni, kihűlt vágyakkal vágyakat
felkutatni, a haláltól is életet követelni, mindig
valami új kell, soha meg nem állsz, semmit meg
nem bánsz. A szépség ronggyá foszlik szemeidben,
a nevetés ördögi kacajjá fajul, kezeidet szénné égeti
a szenvedély. Valami hajtórugó mindig megbicsaklik
történeteidben, és hibáztatsz, ahogyan most is
rágalmakkal csapolod a vérem, hogy én, én árultalak
el ebben az internetes börtönlétben, ahol ha porig
alázol, nem tudsz lehajolni értem, nem tudsz felemelni,
mert itt csak a tudatunk játszik cinkelt lapokkal,
átver, felülír, lecserél és kidobál, megkérdez, hogy mit
gondolsz vagy mi jár a fejedben, de közben vezet, mint
egy világtalant a sötétben, aki a távolság dróthálóján
sosem vergődhet át. Értsd meg: itt semmi sem valós,
te sem, én sem, nem tudod, ki voltam, vagyok és leszek,
hogyan keverem a kávémat reggel míg cigarettára gyújtok,
nem fürdesz, nem öltözöl velem, többé nem hallod
a hangot, amivel végigsuttogom az életem, s nem
leszel ott az utolsó lélegzetemnél sem, pedig itt fent
ezt is játszi könnyen megígérted.
(Faragó Nóra)
