Csoportnyomás. Elektromágneses
impulzus. Polarizált élet. Metafizikai
hálókon mezítlábas tánc. A világ összes szeglete jeleket sugároz: "létezem!"
De én már nem szeretnék
mást. Csak titokká válni.
Rétegtől rétegig betakarni
a fázós időt, s a jeges széltől
felpörsent bőrre újra vastag
pulcsit húzni.
Újra összeállt a tejútrendszer
azokból a furcsa kis csillagokból.
Létük csupán elektromos zaj,
s mert felszoroztam hatvan centis
intim szférám a tizenhét colos
monitorral, így lett
tér-iszonyom kint,
s csillagiszonyom itt bent.
Műanyag élet, ahogy
wifin keresztül csatlakozom
egy másik csillagrendszerhez,
ahol az idő ragad, mint a kátrány,
s az árulásnak mindig
kénszaga van.
Félelmeim mantrákban
oldódnak, láthatatlan lábnyomomat
csak kitörölhető szavak őrzik.
Itt nincsen túlpart, s nincsen
valóság. Minden illúzió,
a bennem fuldokló, elképzelt
szerelem is.
Úgy megyek el innen
- a négy falam közül -,
hogy nem érkezem meg sehova,
s közben úgy maradok itt,
hogy képtelen vagyok
a semmiből visszatérni.
Elmúlik majd,
eltűnik végül minden arc,
minden hang, és a szív nem ver többé itt bent.
Hát menj, és ne keresd a végtelent,
mert nincs... Nincs örökké.
Ne lázadj hát,
ez így van jól.
Elmúlik majd,
eltűnik végül minden nyár,
minden hangos csodád, minden láz, amit vágy gyújtott..
Nappalodról, éjszakádról
mit sem sejt az utazó,
ki majd utánad érkezik,
körülnéz, és nem lát semmit mindebből már...
A jó, a rossz...
elmúlik mind.
Elmúlik majd,
eltűnik végül a sok rohanás,
minden szánalmas, szédült kapkodás valaki más után...
eltűnik, mint a féltő pillantás:
siess haza, és meg ne fázz...
Elmúlik majd,
eltűnik végül minden bűn,
hazugság, öncsalás...
Akik néhány garasért lelküket árulták,
ugyanúgy mennek el,
mint akik azt hitték,
ha őszintén és tisztán élnek,
rájuk majd vár valahol egy jobb világ...
Kincseink, koldusruhánk
itt hagyjuk mind...
Elmúlik majd,
eltűnik végül minden szín,
fáradt szürkévé lesz, megkopik, megfakul,
ahogy a véletlen ágy,
a sok véletlen társ...
Kihalt az út, szitál a hó,
és elborít.
Elmúlik majd,
eltűnik végül minden szó,
marad a ránk omló csend.
Minden dal, minden perc,
mely a szárnyára vett,
elszáll könnyű füstként...
Régvolt szerelmek vézna árnya ködbe vész,
hangjuk szólít: ne késs!
Lépsz a távol felé...
te szép vagy itt a csendben míg átsuhannak szárnyaid de árnyad s a bánat kékje szűnik bennem
bár minden elmúlt eddig még most érzem, hogy ez másról szól, csak vagy, ahogy a szépség, és sose értettem, mért
sírnék, szívem és az ég sír velem nem mivelünk telik innen ez az élet a színek évszakát az éj oldja szét a szépség csak suttogás a szélnek
a túlon túl van egy másik föld hol a kincsem, a titkod tart végleg fönt
csak sok idő, míg feledlek, és nem az űrben ébredek, hogy elengedjem magamtól szíved
sírnék, szívem és az ég sír velem nem mivelünk telik innen ez az élet a színek évszakát az éj oldja szét a szépség csak suttogás a szélnek
most lesz úgy, mielőtt a hűség a földhöz nőtt. tudom jól, már nem enyém, és engedem de bennem él
sírnék, szívem és az ég sír velem nem mivelünk telik innen ez az élet a színek évszakát az éj oldja szét a szépség csak suttogás a szélnek
a
felvétel itthoni light-verzió.. a túlvezérlés rajtam múlt, Németh
Sándornak viszont köszönet, hogy távmunkában megpróbálta korrigálni a
korrigálhatatlant
falnak támaszkodva bámulom ahogy
az éjszakában csillaghalál parádézik
megdöbbent a távolság illúziója
amiben tegnapvolt fények
vallják be elmúlásukat
az égbolton csak a múlt sír
s fényképet néz a szoborrá
dermedt jelen
a tér - idő érthetetlen játékában
minden vég fáziskéséssel
érzékelhető
