...

Köszönöm a figyelmet. 

A Padlásajtót ezennel lelakatolom. 

Faragó Nóra

Csendember

Ha meg akarod érteni a Csendembert, képzeld el az esőt. Kell hozzá az eső. Meg egy forgalmas, városi látkép, hosszú utcával, az utat övező ázott lombú fákkal. Kell egy híd is, mert a Csendember mindig átsétál egy hídon, meg-megáll, hogy lebámuljon a mélységbe, a fodrozódó vízre. Ne kérdezd, miért vonzza a Csendembert a mélység, és azt se kérdezd, hányszor sétált már át a hídon. Mert a Csendember sétája csupa körforgás. Tulajdonképpen ugyanazon a hosszú forgalmas utcán, ugyanazon a hídon megy át ezredszerre is, parttól - partig, fától-fáig, csak a forgalom, a tülkölő autók, és a rohanó emberek mások. Néha megállítja egy-egy ismerős, változó hangon társaloghat időjárásról, politikáról, az élet dolgairól; mit főzött az asszony, hogy vannak a gyerekek, merre volt nyaralni, milyen a munka, mennyi a fizetés, sok-e a fűtésszámla, szűkül-e a lét, vagy feltárulnak a lehetőségek. Eleinte hangoskodó, zavarja a túlzott meleg, dühíti a dermesztő hideg, mert csúszik a járda, és nem sózzák azok az idióták, morog a politika miatt, mert ebben az országban mindenki hülye, és nem szereti a káposztafőzeléket, pedig sokat főzi az asszony, ráadásul a gyerekekkel is el kellene jutni Olaszországba, de a munka sok, a fizetés meg kevés. Aztán ahogy telik az idő, sokszorozódik a körforgás, úgy lesz egyre halkabb, kimértebb. Nem állít meg senkit. Ha nem szólnak hozzá, nyugodt léptekkel sétál, elmerülve a gondolataiban, vagy a látványban. Ismer minden egyes kirakatot, szemetest, az utcai bódékból szállingózó olajszagot, ahogy kavarog a frissen főzött kávé illatával, ismeri a hozzájuk tartozó ízeket is. Ismeri az évszakok árnyékait, a szél zsinatolását, egészen a mozdulatlanságáig, az áporodott, szmogtól fuldokló levegő fojtogatását. Bámulja a madarak röptét az égen, sütteti arcát a napban, kigombolt kabátban ücsörög egy padon. Egyre távolodik az emberek zajától, már nem találgatja, hogy ki hová rohan, milyen fontos dolog után kajtat. Mielőtt átsétálna a hídon, lemegy a mólóra, köveket dobál a vízbe, és dúdol valami egyszerű kis dallamot. Kiszámolja; a hídon háromszázhatvanöt lépés kell, hogy átérjen a túlsó partra. Egy nap találomra kiválaszt egy szorzószámot, s onnantól titokzatos mosollyal arcán sétálgat fel s alá. Senki nem érti a békéjét. Néhányan visszanéznek, miután kikerülik, vajon mi ütött ebbe az emberbe? Miért nem zavarja, hogy majd’ fellöki az utca forgataga? De a Csendembert többé semmi nem zavarja. Utoljára átmegy a hídon, és soha többé nem fordul vissza. S hogy miért kell ehhez a képhez az eső? Mert az eső Te leszel. Amikor elsiratod.

Maradok

(kép: Michael Vincent Manalo) 

Csak a hátrahagyottak értik a peronon ácsorgók
tétova mozdulatait, az induló vonatok reményteli
búcsúját, az eget szorongató fasor dermedtségét,
amint lemezteleníti karmaikat az ősz, az idő
mérhetetlenségét, míg végtelenre eszi magát
a várakozás. Csak ők súgnak imát távolodó
léptek visszhangjáért; ne vesszen belőlük
a szerelemvágy a megérkezés pillanatában.

Csak a hátrahagyottak hallják meg a csend
többszólamú mesterművét, csodálják
a karmester ágálását amint hajlott gerinccel
dirigál a mindenség pódiumán, de ezernyi
csáppal érzékelik a világot elöntő káoszt,
nagyítóval keresik benne a rendet, s mint
a gyerekek, rajonganak, ha egy eldeformált
mozaikkocka végre a helyére illeszthető.

Más-nap

Próbálja betapasztani a védőpajzson keletkezett repedést.
Aprócska, vékony csík csupán, mint harisnyán felszaladt
szál, de pont elég ahhoz, hogy kiszivárogjon mögüle a
melengető biztonság. Azt hitte, szárnyalás szükséges ahhoz,
hogy zuhanni kezdjen, de az álló helyzet is veszélyállapotként
hirdethető. Talán csak eldőlt, mint az útszéli fák, nem tartják
meg elkorhadt gyökerek, vagy felázott a talajszint - nem érti
maga sem. Erről  nem szólt semmiféle lábjegyzet, margóra
kaparintott megjegyzés az élet törvényszerűségeinek listáján.
Nem lehet kimagyarázni az egyre szorongató hiányérzetet.
Nőttön-nő, tátongó fekete lyuk a belső univerzum közepén.
Ólomléptű semmi közeleg. Aztán csendhalál.


*


Az én szerelmem kínzókamra. Ölelésem satupofa.
Kárhozatra ítélt minden arra méltatlan, aki
világomban járt. Hadd engedjelek szabadon.

Ajánló

Kedves Barátok, Ismeretlenek és Ismerősök!

Szeretettel várunk a plakáton látható helyszínen, és időpontban a következő zenés irodalmi estünkre. 

A zenekar tagjai: 

Wolfárt László Ádám - hegedű, brácsa, basszusgitár

Szabadi Péter - gitár, ének

Faddi Krisztián - ének, cajon, és mindenféle csörgő-zörgő alkalmatosságok

Faragó Nóra - ének

Kaprényi Regina - versek

Faragó Írisz - ének, vokál

hangtechnika: Dósai Dezső
:) 

Csatolódások

Botticelli: Dante pokla

"- De gondolj bele, mit teszel, ha eltévedsz? 

- Hát, kérdezősködöm... aztán mondanak, amit akarnak. 

- És mész arra. De a város ismeretét nem kapod meg.

- Nem. De vehetek térképet. 

- Abban a szerencsés esetben, igen."

(kösz, D.J.) 

Üzenet

Először egy nap, majd tizenhét,
aztán ki tudja hány év
kúszik el csendben, míg a
klaviatúra morzejelei nélkül
visszasimulunk ismeretlenekké.

Feltartóztathatatlanul szökik
mindaz, mit őrizni szándékoztunk.

Valami könnyed kis dal

Valami könnyed kis dal kellene, dúdoljon
mesét; - szivárványszínű buborékokat
fújjon tele a semmivel, eregesse a fellegek
közé, hogy ne tűnjön olyan egyhangúnak az ég. 

Csitítsa a zsinatoló szél zúgását lélekvesztő
utakon, hazudja, hogy egyszer összefutnak
azok is, akik szétszakadni kényszerültek, vagy
legalább egy kereszteződésben összebotlanak 
feloldozni egymás bűneit, s irgalmat nyernek
a hétköznapok dermesztő mozdulatlanságáért,
ami örökre megfékezte szerelmüket.
Hitesse el, hogy a vándorok kopott arcán
minden vonás újrafesthető, mert isten
kezéből csak átmenetileg hullott ki az ecset,
dúdoljon reményt - mielőtt fojtogató csend lesz,
s a hiányérzet döglegyei fémes csillogással
ellepik a búzavirágmezők végtelenjét.

artistaképző

                                                                 "az egész artista világ egy kifeszített kötélen libeg"
                                                                                                                     (Kőhalmi Ildikó)

részlet Van Gogh festményéről

Fél kézzel a rogyadozó eget tartani,
másikkal kibomlott cipőfűzőket
kötögetni, ritmusos lélegzettel
levegőoszlopot építeni, egyensúlyt
teremteni lehetetlen és lehetséges között,
majd lábujjal határvonalat húzni intim
szféráknak, közömbösíteni mélyreható
tekintetet, érzelmileg kívül maradni
kézfogáson, ölelésen, de meghallani
az esetlenség szólamát hangoskodó
individuumok zsigerig ható zajában,
és hatástalanítani a fejben kattogó
időzített bombát.

Üzenet a Padlásról

Szenoner Ágnes: Árnyak

Régóta nem érdekeltek mégis 
kúsztok a küszöb alatt 
szivárogtok a réseken
egyformák vagytok 
ismerősen egyformák
egyenarc egyenvonásokkal 
csak a nevetek változik
kémlelitek a titkokat
mind ugyanúgy beszéltek 
mind ugyanazt mondjátok 
ugyanazon szavak 
kénszagú leheletek
egyazon mozdulat 
koszos padlón bukfenceztek
átlépek rajtatok
világotok nem az én világom
kételyeitek nem az én kételyeim
igazoljátok magatokat ha akarjátok 
nem maradt fecsérelni való időm.

Márai-sarok

Márai Sándor: A boldogságról

Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.

Altató

Semmivel sem lett 

Papp Norbert: Sikátor

jobb, csak kissé megfáradt 
a gonoszsága.

(Fodor Ákos)

Mikor már úgy tűnik, megmenekülsz,
valaki suttogni kezd szárnyakról meg
az emberek veleszületett tollallergiájáról,
a szeretetlenség kálváriáját vési homlokodra,
melódiát dúdol a boldogság hiábavalóságáról,
szűkre szabott sorsra ítél, örök magányra
kárhoztat, kiradírozza az utakat, szétmaszatolja
a gondosan megfestett tájképet, s helyére
mécseseket pingál, mert tudja, ha beleveszel
a sötétségbe, mindketten rávakultok a világra.

De pontosan tudod mindennek a helyét.
Ezt a világot - amibe születtél - egyedül festetted,
sejtről-sejtre tapasztottad bele magad, te vagy
a vászon és te vagy az ecset, hunyt szemmel
megjárod utad szégyenérzet nélkül viselve
meztelenséged, szegycsontra forrt hegek
öltöztetnek - ez a megalázottak győzelme -,
érvényes jeggyel utazhatsz pokolra, márványlépcsőn
fel a hegyre, s ha leveted magad egy szikláról,
elnémul benned a suttogó szörnyeteg.

Várakozások kora

Nem hiszed, hogy valaki értelmes
mondatot farag a szerelem
összekuszálódott szavaiból.
Szilánkosra tört a bizalom.
Húsodba mart a felismerés,
hogy letétbe helyezett álmok
őrzője lettél, amikért sosem
érkezik gazda. Cukorral
dobál csupán - jó messziről -,
hogy ne érezze az illatod, ami
elől észvesztve menekült a jó
meleg biztonságba, ahol nem jár
szemrehányás elvesztegetett évekért.



*



Néha félresöpröd az asztalon
hánykolódó jegyzeteket,
beszáradt borospoharat, legyen
hová a sorsnak kiköpni
azokat a hülye véletleneket,
aztán jó ideig elsakkozol
- csak azért, hogy teljen az idő -,
mert valakinek mindig akad
némi lerendezetlen dolga
a nálad felejtett önmagával,
keresztülrobog életeden,
kitépi belőled, ami az övé,
aztán elégedett mozdulattal
noteszébe húz egy strigulát.

*

Egyre homályosabb a kép, 

ami visszaszűrődik a világból.

Mindent elfed valami szürke köd, 

nincs előtted és nincs utánad, csak 

a semmi utazik érvényes jeggyel
szavak hátán, villogó csetablakok, 

ímélek vonalán. A sebességtől
megrészegült kalauzok megnyargalják
a pillanatot, pezsgőt bontanak, majd
másnapos fejjel archiválnak, s böfögve
célba vesznek egy újabb állomást.

stigmák nélkül

photo by Gabriele Viertel

fel kellett volna fedeznünk

egymás rejtjeleit

hogy ne tévedjünk el az időben

torokba szakadt szavak között

vagy félúton a visszafordulások 

tengerében

a lelki öregség paradoxonja

már csak a belső szépség

nyűgöz le - de több dioptriával 

is felismerhetetlen

...

Csupán egy dal vagyok.

Figyelmeztető tábla

Oxigénpalack

híján, élvezd a felszínt.

A mélybúvárok korán

halnak.

Kőhalmi Ildikó - Life Cafe

Life cafe – Norcinak

itt állandó zaj van dübögnek örökké

székeket lökdösnek és tiszta erőből

belefordítják a kirakatüvegbe nem

érted az elszabadult indulatokat az

óramű pontosságú átveréseket a

folyamatos hőzöngéssel együtt

csak keringsz idegenül beszorulsz

az érkezés ütötte hirtelen résbe de

kulcsod van az ereszkedő időhöz

nem tévedhettél másik születésbe

üzenetet is hoztál remeg a kezed

ahogy kibontod pedig nem akarsz

mást mint igazítani a gyűrődésen

megrémít hogy nem tanítottak meg

üvölteni egészen másféle hangjaid

vannak és tájidegen tekinteted

vesd egybe magad a teremtéssel s ha

végtelenségre jutsz ne szólj darabokra

fognak marcangolni érte jobb hogyha

kifordulsz innen hisz máris zsibbadsz

mint aki a tűz után csak áll a hamuban

felismerhetetlen élete fölött és nincs

maradása pedig egy darabig sehová

nem mehetsz kivéve a legtávolabbi

sarokasztalt ahol a nevedre címzett

itallapon ez áll: szerelem elvitelre

köszönöd nem kérsz szigorúnak kell

lenned és következetesnek meg akarsz

maradni és ehhez nem elég egy kevés

langyos víz meg a celofánba csomagolt

kekszek a pulton de ha nem mi mással

szolgál a lármás tömeg ez a folytonosan

áramló zsongás tisztán kivehető szavak

és egyértelmű gesztusok nélkül hol van

ha van aki egyszerre érti őket és téged

hogy legalább néhány kifejezést arra a

nyelvre fordítson amit szíved szerint

beszélsz vagy már nem is beszélsz csak

mormogsz egy messziről hozott főnevet

mire végigmondod egészen elfelejted

meddig vársz még és feladod-e a

várakozást magát ezt az asztalt vele a

rejtőzködés módozatait ki akarnál lenni

ha nem az aki megrepeszti a riadalom

burkát tárgytalan ragaszkodással tömött

zsebéből előhúzza kezét és kiveteti mind

a mieinket nehogy elcsökevényesedett

öleléssel kelljen üdvözölni egymást ha

megvirrad a felismerés napja aki elaludni

is fél visszamennie nincs hova de hiába

kövesedik torkig hol az egyedülléttel hol

a megbocsátás képességével valahogy

mindig megérkezik benyit az ajtón újra

meg újra az asztalhoz ül és végig énekel

Hangulatjegyek

Lyukas kezű tolvaj az emlékezet.

*

Néha úgy taszít mellkason

a felismerés, mintha Isten 

láthatatlan kövekkel játszana kidobóst.  

*

Az átprogramozott élet sem mód, 

sem ritmus.

*

A hálám a legdrágább.

törvényszerűen

fotó: Patty Maher

ki tudja hová rejtőztél előlem.

idegen bolygó a szemed. vaktérkép
az arcod. pedig minden szegletét ismertem.
percenként bejártam. most egy apró barázda is
 szakadék előttem. 

szédülök.