Csatolódások

Botticelli: Dante pokla

"- De gondolj bele, mit teszel, ha eltévedsz? 

- Hát, kérdezősködöm... aztán mondanak, amit akarnak. 

- És mész arra. De a város ismeretét nem kapod meg.

- Nem. De vehetek térképet. 

- Abban a szerencsés esetben, igen."

(kösz, D.J.) 

Üzenet

Először egy nap, majd tizenhét,
aztán ki tudja hány év
kúszik el csendben, míg a
klaviatúra morzejelei nélkül
visszasimulunk ismeretlenekké.

Feltartóztathatatlanul szökik
mindaz, mit őrizni szándékoztunk.

Valami könnyed kis dal

Valami könnyed kis dal kellene, dúdoljon
mesét; - szivárványszínű buborékokat
fújjon tele a semmivel, eregesse a fellegek
közé, hogy ne tűnjön olyan egyhangúnak az ég. 

Csitítsa a zsinatoló szél zúgását lélekvesztő
utakon, hazudja, hogy egyszer összefutnak
azok is, akik szétszakadni kényszerültek, vagy
legalább egy kereszteződésben összebotlanak 
feloldozni egymás bűneit, s irgalmat nyernek
a hétköznapok dermesztő mozdulatlanságáért,
ami örökre megfékezte szerelmüket.
Hitesse el, hogy a vándorok kopott arcán
minden vonás újrafesthető, mert isten
kezéből csak átmenetileg hullott ki az ecset,
dúdoljon reményt - mielőtt fojtogató csend lesz,
s a hiányérzet döglegyei fémes csillogással
ellepik a búzavirágmezők végtelenjét.

artistaképző

                                                                 "az egész artista világ egy kifeszített kötélen libeg"
                                                                                                                     (Kőhalmi Ildikó)

részlet Van Gogh festményéről

Fél kézzel a rogyadozó eget tartani,
másikkal kibomlott cipőfűzőket
kötögetni, ritmusos lélegzettel
levegőoszlopot építeni, egyensúlyt
teremteni lehetetlen és lehetséges között,
majd lábujjal határvonalat húzni intim
szféráknak, közömbösíteni mélyreható
tekintetet, érzelmileg kívül maradni
kézfogáson, ölelésen, de meghallani
az esetlenség szólamát hangoskodó
individuumok zsigerig ható zajában,
és hatástalanítani a fejben kattogó
időzített bombát.

Üzenet a Padlásról

Szenoner Ágnes: Árnyak

Régóta nem érdekeltek mégis 
kúsztok a küszöb alatt 
szivárogtok a réseken
egyformák vagytok 
ismerősen egyformák
egyenarc egyenvonásokkal 
csak a nevetek változik
kémlelitek a titkokat
mind ugyanúgy beszéltek 
mind ugyanazt mondjátok 
ugyanazon szavak 
kénszagú leheletek
egyazon mozdulat 
koszos padlón bukfenceztek
átlépek rajtatok
világotok nem az én világom
kételyeitek nem az én kételyeim
igazoljátok magatokat ha akarjátok 
nem maradt fecsérelni való időm.

Márai-sarok

Márai Sándor: A boldogságról

Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.

Altató

Semmivel sem lett 

Papp Norbert: Sikátor

jobb, csak kissé megfáradt 
a gonoszsága.

(Fodor Ákos)

Mikor már úgy tűnik, megmenekülsz,
valaki suttogni kezd szárnyakról meg
az emberek veleszületett tollallergiájáról,
a szeretetlenség kálváriáját vési homlokodra,
melódiát dúdol a boldogság hiábavalóságáról,
szűkre szabott sorsra ítél, örök magányra
kárhoztat, kiradírozza az utakat, szétmaszatolja
a gondosan megfestett tájképet, s helyére
mécseseket pingál, mert tudja, ha beleveszel
a sötétségbe, mindketten rávakultok a világra.

De pontosan tudod mindennek a helyét.
Ezt a világot - amibe születtél - egyedül festetted,
sejtről-sejtre tapasztottad bele magad, te vagy
a vászon és te vagy az ecset, hunyt szemmel
megjárod utad szégyenérzet nélkül viselve
meztelenséged, szegycsontra forrt hegek
öltöztetnek - ez a megalázottak győzelme -,
érvényes jeggyel utazhatsz pokolra, márványlépcsőn
fel a hegyre, s ha leveted magad egy szikláról,
elnémul benned a suttogó szörnyeteg.

Várakozások kora

Nem hiszed, hogy valaki értelmes
mondatot farag a szerelem
összekuszálódott szavaiból.
Szilánkosra tört a bizalom.
Húsodba mart a felismerés,
hogy letétbe helyezett álmok
őrzője lettél, amikért sosem
érkezik gazda. Cukorral
dobál csupán - jó messziről -,
hogy ne érezze az illatod, ami
elől észvesztve menekült a jó
meleg biztonságba, ahol nem jár
szemrehányás elvesztegetett évekért.



*



Néha félresöpröd az asztalon
hánykolódó jegyzeteket,
beszáradt borospoharat, legyen
hová a sorsnak kiköpni
azokat a hülye véletleneket,
aztán jó ideig elsakkozol
- csak azért, hogy teljen az idő -,
mert valakinek mindig akad
némi lerendezetlen dolga
a nálad felejtett önmagával,
keresztülrobog életeden,
kitépi belőled, ami az övé,
aztán elégedett mozdulattal
noteszébe húz egy strigulát.

*

Egyre homályosabb a kép, 

ami visszaszűrődik a világból.

Mindent elfed valami szürke köd, 

nincs előtted és nincs utánad, csak 

a semmi utazik érvényes jeggyel
szavak hátán, villogó csetablakok, 

ímélek vonalán. A sebességtől
megrészegült kalauzok megnyargalják
a pillanatot, pezsgőt bontanak, majd
másnapos fejjel archiválnak, s böfögve
célba vesznek egy újabb állomást.

stigmák nélkül

photo by Gabriele Viertel

fel kellett volna fedeznünk

egymás rejtjeleit

hogy ne tévedjünk el az időben

torokba szakadt szavak között

vagy félúton a visszafordulások 

tengerében

a lelki öregség paradoxonja

már csak a belső szépség

nyűgöz le - de több dioptriával 

is felismerhetetlen