Ha
meg akarod érteni a Csendembert, képzeld el az esőt. Kell hozzá az eső. Meg egy
forgalmas, városi látkép, hosszú utcával, az utat övező ázott lombú fákkal.
Kell egy híd is, mert a Csendember mindig átsétál egy hídon, meg-megáll, hogy
lebámuljon a mélységbe, a fodrozódó vízre. Ne kérdezd, miért vonzza a Csendembert
a mélység, és azt se kérdezd, hányszor sétált már át a hídon. Mert a Csendember
sétája csupa körforgás. Tulajdonképpen ugyanazon a hosszú forgalmas utcán,
ugyanazon a hídon megy át ezredszerre is, parttól - partig, fától-fáig, csak a
forgalom, a tülkölő autók, és a rohanó emberek mások. Néha megállítja egy-egy
ismerős, változó hangon társaloghat időjárásról, politikáról, az élet
dolgairól; mit főzött az asszony, hogy vannak a gyerekek, merre volt nyaralni,
milyen a munka, mennyi a fizetés, sok-e a fűtésszámla, szűkül-e a lét, vagy
feltárulnak a lehetőségek. Eleinte hangoskodó, zavarja a túlzott meleg, dühíti
a dermesztő hideg, mert csúszik a járda, és nem sózzák azok az idióták, morog a
politika miatt, mert ebben az országban mindenki hülye, és nem szereti a
káposztafőzeléket, pedig sokat főzi az asszony, ráadásul a gyerekekkel is el
kellene jutni Olaszországba, de a munka sok, a fizetés meg kevés. Aztán ahogy
telik az idő, sokszorozódik a körforgás, úgy lesz egyre halkabb, kimértebb. Nem
állít meg senkit. Ha nem szólnak hozzá, nyugodt léptekkel sétál, elmerülve a
gondolataiban, vagy a látványban. Ismer minden egyes kirakatot, szemetest, az
utcai bódékból szállingózó olajszagot, ahogy kavarog a frissen főzött kávé
illatával, ismeri a hozzájuk tartozó ízeket is. Ismeri az évszakok árnyékait, a
szél zsinatolását, egészen a mozdulatlanságáig, az áporodott, szmogtól fuldokló
levegő fojtogatását. Bámulja a madarak röptét az égen, sütteti arcát a napban,
kigombolt kabátban ücsörög egy padon. Egyre távolodik az emberek zajától, már
nem találgatja, hogy ki hová rohan, milyen fontos dolog után kajtat. Mielőtt
átsétálna a hídon, lemegy a mólóra, köveket dobál a vízbe, és dúdol valami
egyszerű kis dallamot. Kiszámolja; a hídon háromszázhatvanöt lépés kell, hogy
átérjen a túlsó partra. Egy nap találomra kiválaszt egy szorzószámot, s
onnantól titokzatos mosollyal arcán sétálgat fel s alá. Senki nem érti a
békéjét. Néhányan visszanéznek, miután kikerülik, vajon mi ütött ebbe az
emberbe? Miért nem zavarja, hogy majd’ fellöki az utca forgataga? De a
Csendembert többé semmi nem zavarja. Utoljára átmegy a hídon, és soha többé nem
fordul vissza. S hogy miért kell ehhez a képhez az eső? Mert az eső Te leszel.
Amikor elsiratod.
