Már nem a hiányról, az elmúlásról énekel,
nincs késztetése légből kapott üres vitákra,
lényegtelen, kinek barátja, kinek ellensége,
tíz emelet mélységbe zuhantak a vágyak.
Csukott ajtó mögött kucorog, szemeiből suttog az ősz,
settenkedő álomkép a kezdet, délibáb a szerelem,
nem indul újra azon a lucskos úton - feláztatta az idő -,
szűkre zárt sors a reggeli kávé, s a megszokott menet.
Kesernyés íz a szájban, emberszagú zötykölődés,
viharvert megállók, kátyúk, s hazafelé ugyanez,
a tájkép részeg naplemente, földig hajolt fák,
otthona kifeszített lét, kihűlt ölelés drótkerítésével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése