"Az ember olyan lény, aki egész életét azzal tölti, hogy megpróbálja meggyőzni önmagát:
létezése nem abszurd" (Albert Camus)
Tegnap este a csillagokat bámultam cigarettázás közben. Közben elgondolkoztam, hogy minek szívom azt a vackot, amikor nem esik jól. Olyan veszettül ragaszkodom a megszokásaimhoz, függetlenül attól, hogy azok jók, vagy sem, mintha az múlna rajtuk, hogy az maradok-e, akinek hiszem és mondom magam. Na, mindegy.
Néha eljutok a végjátékig. Úgy, belül. Magamban. Amikor már minden mindegy. Amikor a végjátékokból, az élet rongyos kis történeteiből, amik hatással voltak rám - egyszer csak vígjáték lesz. Mert nevetem kell rajtuk. Mert annyira szánalmasak, mert néha szánalmas az ember, ahogyan a rossz érzések csökkentése érdekében felülértékel bizonyos dolgokat, embereket, hogy ne érezzen feleslegesen disszonanciát. Mivel úgyis túl sok van belőlük.
Szóval, a csillagok bambulása közben rájöttem megint, hogy az élet túl rövid. Körülbelül mint egy cigaretta, főleg, hogy abból is csak fogy a dohány, rövidebb, lágyabb, rosszabb ízű, és persze drágább. Minél rövidebb meg lágyabb, annál drágább. Egyenesen arányos a minőség romlása az ára emelkedésével. El kellene dobni a fenébe. Mint ahogyan azokat a felesleges dolgokat is, amiktől az ember sorozatban csak rosszabbul érzi magát. Meg kellene tanulni válogatni. Fontossági sorrendet felállítani. A disszonanciaérzés elkerülése végett nem fejet hajtani, csupán becsukni azt a bizonyos lélekajtót, ablakot. Maradjon kint, aminek nincs bent helye. Legyinteni. És végre nem az égig emelni, belemagyarázni, túlmisztifikálni, csak azért, hogy ne kelljen bevallania az embernek a saját hülye kis tévedéseit. Hogy ne kelljen önmagának ellentmondania. Mennyivel egyszerűbb a gyomorgörcsök elkerülése végett hálát rebegni valakinek valamiért, amiért valójában két emberes pofon járna. Csak kár, hogy az a két emberes pofon legalább annyira önmagunknak is szól, mint annak, akinek le kellene keverni. Manapság már nincs senkinek sem kedve önmagával verekedni.
Talán csak az a baj, hogy szűk intervallum években mérve egy élet. Kevés dolgot ismerhet meg az ember. Azt hiszem, a legnagyobb kitolás az egészben az, hogy ezt a kevés dolgot kell magától értetődően piedesztálra emelni. Még akkor is, ha valójában nem oda való. Így esik szét az értékrend, ami valamiféle támpontként szolgálhatott addig, amíg annak divatja volt. Észrevétlenül szüntette meg az ember a gödröket, ahová a felesleges dolgokat hajítja. Most illik mindent megbocsátani. Köszönetet mondani mindenért. Persze, értem én, hogy minden jó valamire. A szennyvízből is lehet tisztítani ivóvízet. Megfelelő módszerekkel. Csak ne jutna mindig eszembe erről Murphy törvénykönyve. Hogyha egy hordó borba egy pohár szennyvizet öntesz: szennyvizet kapsz. Ha egy hordó szennyvízbe egy pohár bort öntesz, akkor is szennyvizet kapsz. Mert a szennyvíz, az szennyvíz. Szépítheti az ember, befoghatja az orrát. Lehet elégedett arccal kortyolgatni. De egy kevés is elég belőle, hogy minden folyékony halmazállapotot beszennyezzen maga körül.
Szóval, vicc az egész. Vicc, ahogy az ember ragaszkodik a tévedéseihez. Kinevezi őket, megkoronázza. Hálakoszorút fon a nyakukba. Pedig nem ők, nem a hibák, vagy a tévedések megtestesítői vitték előre, előrébb, nem tőlük fejlődött, tanult, és javult. Hanem pont a sokszor gyűlölt, és kikerülni vágyott disszonanciaérzet faragta jobb, vagy más emberré. Az a bizonyos arckép, amit önmagáról őriz, és a vágyról, ami hajtja: hogy egyszer visszanézzen rá a tükörből.
Legyen az bármilyen.
Talán nem kellene cigarettáznom.
