Védőruha nélkül

Kutakodtam nagyanyám tulipánmintás szekrényében,

hátha valahol - talán egy titkos rekeszben - meglelem
a szkafandert, amit egész életében viselt. Mert erős


védőruházat kellett ahhoz, hogy képes legyen békében élni
a mindenséggel, szemrehányások és vádaskodások nélkül.
Nem találtam. Mezítelen maradtam. Így a por - amit felver


a száguldó világ azokkal a szüntelen harcaival, s értelmetlen
rágalmaival -, úgy ragad rám, mintha szurokkal öntenének
nyakon, s nincs az a vegyszer, amely tisztára moshatna. Egy


apró szőrtüszőbe ágyazódva mindig rajtam marad egy késhegynyi
szutyok. Pont elég ahhoz, hogy amikor végre találkozom Istennel, 
s felismerem nyomorúságos ráncairól, körvonalai mögött mindig


kidomborodjon a gazságok templomnagyságúvá emelt erődítménye.
Üvegfalain keresztül látom, hogy az oltáron jégszobrok állnak.
Áttetsző karjaikban kővé dermedt a hóvirág. Nézünk egymásra.


A Teremtő és én. Szemeinkben elpattan a hajszálér, amikor
hallótávolságon túlról is tisztán érzékeljük, hogy a kőbaltások
újabb csigolyát zúztak szét egy becsületes óriás gerincoszlopán.