Amiről nem szokás mesélni

Még el sem indult, de gondolatban kétszer is visszajött. Üres kézzel, hallgatagon. Mindkétszer megállt a tükör előtt, méregette a nőt, aki visszanézett rá. Először eszébe jutott a készülődéséből a mozdulat, amikor magára húzta az egyik fekete trikóját. A címkéktől mindig is viszketni kezdett, ez történt most is. Fel kellett túrnia a fél szobát egy megveszekedett kisollóért, hogy kivághassa az irritáló márkajelzést. De kényelmesen akart csinos lenni, végtére is randevúra készült. Már a szótól is összeráncolta a homlokát. Randevú... légyott, találka. Francia eredetű sakkjátszma, ahol illik bedobni minden csábítást. Ahova mindenki a legszebb arcát viszi, a legjobb formáját mutatja, legkedvesebb modorával bűvészkedik. A legfinomabb parfümöt szórja magára, a legcsinosabb, áttetszőbb, kívánatos blúzában feszít. Egy randevún a mellek nem engedelmeskednek a gravitációnak, a fenék feszes, a lábak kecsesen keresztezik egymást. A mosoly halvány, de kedves, a szemek tiszták, szinte tükörképek, csillogva hunyorítanak, titokzatosan. 

Amikor megtalálta a kisollót, vicsorogva kivágta a trikó címkejelzését. Persze, belevágott az anyagba is. Méregette egy darabig a kis lyukat a nyakkivágáson. Gondolta, megvarrja. Aztán elmosolyodott. Nincs az az isten, hogy elővegye a varrókészletet. A haja úgyis eltakarja. Vagy a felső, amit ráhúz. Úgysem kerül olyan intim közelségbe a randevú alanyával, hogy az szembesülhessen. Meg amúgy is, kit érdekel? 

Bő nadrágot húzott egy barna, bő blúzzal. Rá fekete mellényt. Állt a tükör előtt. Ennél jobban fel sem öltözhetett volna. Sehol egy kivillanó comb, sejtelmes fenékpofa, formás mell. Nyakig begombolkozva. Felkötötte a fekete bőrre függesztett medáljait. Fülébe csigafonat fülbevalót fűzött. Megrázta a haját. A göndör tincsek a szokásos kusza rendezettségbe sorakoztak. A polc előtt "jó lesz ez" - gondolattal lekapott egy parfümöt, magára fúj belőle. Megfordult a gyomra egy pillanatra. Régen volt egy parfüm, amit nagyon szeretett. Valami olcsó, noname vacak, mégis kellemesen fanyar illattal. Azóta se lehet sehol kapni, hogy az utolsó cseppeket magára szórta. De nem véletlenül nem tankolt fel belőle. Az illatok emlékfoszlányokhoz kötődnek, és neki semmiféle illat, vagy emlékfoszlányokra nem volt már szüksége.

Cipő után nézett, keresgélt a szekrényben. Sorra túrta arrébb őket, ez vékony... az kényelmetlen... az lyukas - de kit érdekel... de... mégsem jó... aztán becsukta a szemét, és találomra kihúzott egyet a szekrényből. Vékony kis lapos talpú cipő volt. A párja persze két polccal lejjebb csúszva került csak elő. Visszament a tükör elé, leült az ágyra. Miközben belebújt, arra gondolt, hogy mennyire nem nyűgözi már le ez az egész készülődés. Szinte fárasztó, hogy még véletlen sem akar másmilyen lenni, mint amilyen. Nem próbált fel egyetlen mosolyt sem magára. Nem nézett úgy a tükörbe, mintha látná a másikat. Nem akarta elszínészkedni hogyan lehet kedvesnek, szépnek lenni. Csak ült, elkészülve, lábán a cipőkkel, és arra gondolt, hogy már megint készül elindulni egy mellékúton, ami végül úgyis  áruláshoz vezet. Igen, ezek a randevúra való készülődések számára már csak ruha, - és cipőpróbák az árulásokhoz vezető mellékutakra. Azokra a mellékutakra, ahol már nem élvezi sem az egymásba kapaszkodó sétát, sem a tájat. Ahol csak az útszéli jelzőtáblákat figyeli, hátha valahol van egy olyan, ami megmutatja a kifelé vezető ösvényt. Az ember ne hazudjon már magának - gondolta. - Ne hazudjon, amikor pontosan tudja, hogy a radarok már csakis és kizárólag a menekülési útvonalakat keresik. Hiszen, amit kellett, megélt már. Annyiszor, ahányszor meg kellett élni. Van, akinek ennyi sem jut. Persze, kit érdekelnek mások. Mindenkinek a maga dolga eldönteni mit, és hogyan keres. Joga van dönteni a sorsáról, beleunni a fárasztó újrakezdésekbe, játékokba, magyarázkodásokba. A szerelmi csatározásokhoz nincs már ereje. A pont akkor és ott elhallgatott életmentő gondolatok lenyelése, majd évekkel későbbi felböffenése csak méreggel tölti el. De ehhez is joga van mindenkinek, hogy elhallgassa örökre, vagy semmissé tegye mindazt, ami volt, létezett, és ami a pont akkor és ott kimondott gondolatok elhangzásával akár életmentő lehetett volna. De mit számít már mindez? Az egész emberi faj hazugságokra épül, külsőségekre épít, elhallgat akkor, amikor szólni kellene, és beszél, amikor mélyen illene hallgatni. Elég már. Bújjon minden és mindenki örökre az álarcai mögé, legyen így, kit érdekel? 

Felállt. Megkereste a telefonját, belehajította a táskájába. Zsebkendő után kutatott. Az ágyra dobta a Márai kötetet, amit helyszűke miatt kivett. Pénztárca, kulcs, szemcsepp. Megvan minden. Kabátba bújt, és unott sóhajjal kilépett az ajtón. Mégiscsak elindult.

Amikor képzeletben másodszor visszajött, és belenézett a tükörbe, már csak az utakra gondolt. A mellékutakra, amelyeknek egyikére éppen indulni készült. A stop -, és az útjelző táblákra, amik kivezethetik egy ösvényre, ahol nem kell magyarázkodni arról, miért választja az ember a társtalan magányt a társas magány helyett. Arra gondolt, hogy sokan őrültnek tartanák (de kit érdekelnek mások), az sem kizárt, hogy azt mondanák, gyáva ahhoz, hogy újrakezdjen. Aztán azt is mondanák  - mert ez olyan divatos manapság -, hogy fél, mert annyira megsérült a szíve, vagy a lelke, vagy mindkettő, hogy többé nem tud bízni senkiben. Pedig a képlet nem ennyire egyszerű. 

Leült az ágy szélére, és nevetni kezdett. A mellékutakkal van a baj. Mert amikor az ember pontosan tudja, hogy a vesztébe rohan, de azt szívvel-lélekkel, szerelemmel és bizony akarattal teszi, az egy főút. Az áruláshoz vezető főút, aminek a végén kegyetlen csalódás várja. De vállalja, mert minden sejtje kívánja ezt az esztelen ámokfutást, amiben megsemmisül a józan ész, és hiába villognak az útjelző táblák valamiféle hosszabb, biztonságosabb mellékutakra, vagy kivezető ösvényekre, meg sem látja. Nem kell ruha, vagy cipőpróba, az ember ott meztelenül és mezítláb rohan, álarcok és megjátszott modor nélkül, úgy, ahogyan van, létezik, púder és festék hiányában. 

Ha már minden út ugyanoda vezet, a végzetes, megsemmisítő áruláshoz, akkor az ember válassza azt, amiért képes az ámokfutásra.

Amikor képzeletben másodszor visszajött, már tudta, hogy valójában nem fog soha elindulni.