Ingatag
sziklák mozaikjából állt a szakadék pereme. Talán csak Isten jóindulata volt,
ami egymás tetején tartotta azokat az imbolygó óriásköveket. Mint
minden jól szituált vesztőhely, ez is huzatos volt. Évezredek óta ugyanaz a viharos szél
tépett az áldozatok hajába, szakadt vitorlaként csépelve szürke cafatruhájukat.
Az asszony a szakadék szélén ugyanolyan hajótörött látomás volt, mint ahogyan
előtte az összes nő. Ugyanúgy térdelt az imbolygó sziklákon, kábult
mozdulatlansággal tűrte a tomboló szél zsinatolását. Csak az idő. A sziklákon
eltöltött, magányos intervallum tette őt mássá, mert ahogyan a mesékben - meg a
valóságban is lenni szokott -, a vesztőhelyen térdre kényszerített áldozatok ha
nem kapnak halálos sebet, előbb-utóbb megmenekülhetnek.
Főhősünk hónapokkal ezelőtt megúszta a kivégzést. Nem lökte le senki a szakadék mélykék sötétjébe, hogy szörnyethaljon. Nem lőtték tarkón, nem ütlegelték halálra. Csak térdre kényszerítették. De azt a pillanatot képtelen volt megemészteni. Azt a gyomorból kiinduló nyilallást, ami egy másodperc töredéke alatt a szívébe hasított. Úgy bénította le a zsigereit, hogy a dermedtségtől azt sem érzékelte, ahogyan felhasadt a térde a szúrós kavicsoktól. Hosszú ideig tartott ezt a megkövültség. Tompa érzékei azonban ösztönösen munkálkodni kezdtek, s a tudata lassan befogadta a fájdalmat. Ahogyan körbenézett, felfogta, hogy veszélyes terepre került. Az ingatag sziklák eleinte fojtogató félelemmel töltötték el, de aztán megpróbálta megtalálni az egyensúlyt, hogy ne billenjen ki egyik irányba sem. Nem ment könnyen, mert a hideg szél, a szakadék mélysége, valamint az abból feltörekvő kénszag okozta rémülettől teljesen elgyengült. Teste képtelen volt engedelmeskedni. Összeszorított ajkakkal, visszafojtott lélegzettel próbálgatta hogyan mozduljon, miként könnyítsen a tartásán. Végül egyensúlyban maradt az imbolygó sziklákon.
Felmérte azt is, hogy őre fegyvertelen. Pár méterrel arrébb, lehajtott fejjel ült egy farönkön. Kezében cigaretta füstölgött. Sötét alak volt, noha a tompa félhomályban szinte világított sápadt arca. Amikor észrevette az asszony lopott pillantását, felállt és nyegle léptekkel mögé sétált. A sziklák ismét libegő táncba fogtak, az asszony ijedtében zokogni kezdett.
- Nem kell bőgni, nem esel le - szólt az alak karcos hangon. Látható élvezettel cigarettázott. Lassan beszívta, majd mély sóhajjal kifújta a füstöt. Amikor végzett, hanyag mozdulattal a szakadékba pöckölte a csikket. Az asszony figyelte, ahogy a staub lefelé zuhan. Számolni kezdett... újra megfordult a gyomra a félelemtől.
Az alak karba öltötte a kezeit. Egy durcás kisfiú látványát keltette.
- Figyelj - szólt az asszonyhoz - nekem sem élmény itt lenni. Unom én ezt már. Sőt. Kivan vele a tököm. Bár, nekem nincs olyan, de nem ez a lényeg. Itt hideg van, meg büdös. Aztán meg állandóan rinyál valaki. Nem szeretem a félelem szagát sem. El sem hiszed, hogy fogsz bűzleni kis idő múlva. Az emberek állandóan bűzlenek. Mint a borzok. A nők meg pláne... és még hánynak is a rettegéstől. Szóval, unom én ezt - az alak óvatos léptekkel mászkálni kezdett, majd hirtelen megtorpant, és felemelte a jobb lábát. - Nézd meg a csizmámat is. Pár napja szereztem. Imádom, kényelmes. De mire erre a vacak sziklára felmászok, szétmállik. Én nem tudom mi a fene van a mostani cipőkkel... azelőtt nem volt ilyen. Ha megvarrtak egy csizmát, az csizma volt sok évig. Pedig akkor még lépcső sem volt ide, úgy kellett felverekedni magunkat. Á, tököm kivan ezzel is. Fenének kell ez nektek...
Az asszony elképedve nézett a morgolódó alakra. Miket beszél ez itt? Ezek szerint...
- Felállhatok? - kérdezte gondolkozás nélkül.
Az alak kimeresztette a szemeit.
- Hát, ahogy gondolod. De szólok előre, hogy nem fog menni. Nem véletlen vagy itt - válaszolt, miközben bosszús arca megtelt leplezetlen vigyorgással.
Az asszony nem értett semmit. Döbbenten bámult az ismeretlenre, majd a szakadékba. A haját már sokadszor szedte ki a szájából. Lengedező ruháját is hasztalan próbálta összefogni magán. Fázott. Fájt. Fáradt volt. Fejében cikáztak a gondolatok. Ki ez a szerencsétlen, miket beszél, és miért van itt? Mi az, hogy nem kelhet fel, hát felkel ő, de most és azonnal! Ha kell, agyonveri ezt a félnótás csizmahuszárt, de ő nem marad itt tovább. Nyöszörögve próbálta megemelni magát, de hiába támaszkodott kezeivel, nem bírta megmozdítani a lábait. A vészjósló ingadozás ellenére többször próbálkozott, de mintha deréktől lefelé szoborrá vált volna a teste. Vagy összenőtt a sziklákkal. Elképedve próbálkozott. Érzékelte a fájdalmat a térdein, kavicsok szúrták, bőre égett, zsibogott, de mozdulatlan maradt. Zokogni kezdett.
- Ez biztosan csak egy rémálom - suttogta elgyengült hangon.
Az alak a zsebeiben turkált. Előkerült egy doboz Marlboro, meg egy fekete öngyújtó. Rámeredt a cigarettásdobozra. Kibukott belőle a röhögés.
- Te, láttad már, hogy mekkora baromságokat írnak a staubokra? Hát, öregem.. hogy a dohányzás halált okoz... meg impotenciát.. de várj, a kedvencem ez, hogy az "életreszóló dohányosok átlagosan 14 évet veszítenek az életükből".. Öregem, hogy kiszámolták. Piszok okos lett az emberiség. Mindent tud, csak a saját kis szarját nem bírja megoldani - közben tüzet csiholt. A félhomályban felizzott a parázs, megvilágítva sápadt arcát.
Az asszony abbahagyta a zokogást. Borzasztóan fásult volt. Eluralkodott tudatán a tompaság. Úgy érezte, sokkot fog kapni. Vagy agyvérzést. Vagy mindkettőt egyszerre, és vége lesz ennek az egész rémálomnak.
- Ne nézz így rám - bökött rá az alak. - Ebből is elegem van. Most jön az, hogy elájulsz. Én meg itt unom magam halálra... idefigyelj, nem kell... basszus... - mondta, de hiába, mert az asszony beteljesítette a jóslatot. Összerogyott. Csak úgy, térdelve előre borult.
Hosszú órák teltek el. Az alak néha megnézte az időt, elszívott vagy fél doboz cigarettát. Kipucolta a körmeit, majd levakarta a csizmájára rakódott sarat. Utána ismét kipucolta a körmeit. Elképzelhetetlenül unatkozott. Csak pár szót kellene még mondania, de ez a szerencsétlen nő beájult. Mindegyik ezt csinálja. Beleszédülnek a rettegésbe. A halálfélelembe. Képtelenek elviselni a tehetetlenséget. Nők... fura szerzet az összes. Látszólag olyan erősek. Szépek. Könnyen megtévesztik az embert. Levakolják az arcukat, kipirosítják. Macskaszemeket rajzolnak, befújják magukat erotikaszaggal. Aztán botladoznak a kis cipőikben, és hagyják magukat használni. Bedőlnek a szép szavaknak. Naiv, buta bizalom van bennük, naiv, buta bizalom - gondolta, miközben a homlokát vakargatta. Mert van tovább is, a jellemzés nem ér véget ennyivel. Hiszen régóta figyeli már őket. Túl régóta őrzi ezt a sziklát, ezt a vesztőhelyet. Túl sokat látott már. Eleinte katonásan, keményen tette dolgát. Csak állt mögöttük, és elmondta az üzenetet. Volt nő, aki az orra előtt vetette magát a mélységbe. Pedig a sziklák fogták. Nem is értette, hogy fogják, hogy azért nem tud mozdulni, mert védve van. Megoldotta... addig himbálózott rettegve, mígnem fejjel lefelé belezuhant a szakadékba... még a haláltól sem félt annyira, mint a szédüléstől. Őrült volt. Megőrült, biztosan... - az alak újra cigarettáért nyúlt. Borzasztó emlékek törtek elő emlékezetéből, próbálta elhessegetni őket magától, ezért újra nekifutott a jellemzésnek - valami mazochista hajlam vezérli őket. Biztosan az lehet, ezért borulnak mindenféle idióta karjaiba. Ezért rohannak nős férfiak után. Ezért szeretik azt, aki nem szereti őket. Mindig mást akarnak, más kell nekik mint ami van, ami jó. Mindig jobbak akarnak lenni másnál. Cserélgetnek ruhákat, hajszíneket, gondolatokat, eszméket. Együtt járnak a mosdóba, hogy közben kipletykálják ki mekkora címeres ökör, hogyan lehet becserkészni, vagy lepattintani. Aztán néha olyanok, mint a csipicsibék, kikezdenek valakit egészen addig, míg annak a belei ki nem buggyannak. A féltékenységbe meg a szó szoros értelmében belesárgulnak. Gusztustalanok tudnak lenni. Buták, felszínesek. Csupa púder, meg rúzs, ész egy szál sem... aztán történik valami... csak egy pillanat az egész.... és törnek, mint egy kristálypohár. Csak egy vékony, csengettyűs hang, és azonnal összeroppannak.
Az alak - mint aki menekülne a gondolat elől -, felpattant. Tétova léptekkel az asszony mellé lépett. Nézte az összegörnyedt testet. A gömbölyűre ívelt vállat, a kecses nyakat, keskeny arcot. A nő koszosan, tépetten is szép volt. Szemei alatt aprócska szarkalábak futottak, szája mellett mosolyráncokat fedezett fel. Békés arc, mely ájulva pihen. Kikapcsolt az agy, hogy megmeneküljön a borzalmak elől - gondolta, majd leült a nő mellé. Felhúzta a lábait, és hintázni kezdett a sziklákon. A szél mintha vezényszóra tenné, elhalkult, s a kénszag is csillapodott.
Talán nem is mazochizmus... - gondolta - talán valamiféle megfelelni akarás. Hiszen ez a törékeny lény annyi mindennek kell, hogy megfeleljen. Hány szerepet kell eljátszania az életben? Legyen nő... feleség... szerető... anya... értékes, értelmes ember, és szép... hány jelmezbe kell öltöznie ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásoknak? Hány lépést kell ismernie ahhoz, hogy végigtáncolja az életét úgy, hogy ne kelljen improvizálnia, mert abban a pillanatban ráordítanak a parkett széléről? - mérgesen beleszippantott a cigarettájába - Mennyi felelősség... - gondolta - mennyi lánc... kalitkáról kalitkára repülhet csupán... csak röpke időkre lehet szabad... nem... hiszen, sosem lehet szabad.
A nő mocorogni kezdett mellette. Mint aki egy szép álomból ébred egy puha ágyban, úgy ébredezett. De amint kinyitotta a szemeit, és tekintete összetalálkozott az alakéval, hátrahőkölt. A békés arc abban a pillanatban magára öltötte a rémület torz vonásait. Mintha éveket öregedett volna egyetlen perc alatt. Torkából fülsértő sikoltás szakadt ki. Rángatózni kezdett, mire a sziklák újrajárták imbolygó táncukat.
Az alak bólintott, és lassú mozdulatokkal felemelkedett. A nő hisztérikus vonaglása ráébresztette arra, hogy mit kell tennie. Megértette, hogy nem képes többé elvégezni a rá bízott feladatot. Hogy nincs benne az a kiszámítható hidegség, amivel képes lenne végignézni egyetlen ember kínszenvedését is.
- Kérlek, hallgass - szólt. Pár perc zokogás és hánykolódás után az asszony újra összerogyott a kimerültségtől. De nem ájult el, mélykék, kiégett szemekkel nézett rá.
- Az én feladatom az, hogy átadjam az üzenetet - kezdte. A nő továbbra is rezzenéstelen arccal nézte. - Ez az üzenet formálni fog téged. Vagyis... formálnia kellene rajtad, de ma ráébredtem arra, hogy ez mennyire veszélyes. Nem tudom, hogy jót teszek-e veled, ha elmondom a titkokat. Nem tudom, hogy megfogadod-e a tanácsaimat. Fogalmam sincs, mert ez az egész mindenség így lett kitalálva. Hogy akit térdre kényszerít az élet, az megtanulja, hogy mit jelent az alázat. Ami nélkül nem lehet létezni, mert ha nincs benned, elveszel... széthord a szél... és meg kell erősödnöd... néha meg kell halni ahhoz, hogy élni tudj. Ezért vagy itt.
Az asszony feltápászkodott. Mint egy lázas beteg, dermedten, remegő hangon szólalt meg.
- Mi lenne az üzenet?
Az alak újból előkaparta a Marlboros dobozt. Nemsokára felsercent a parázs.
- Hogy szánalmas vagy.
A nő megdöbbenve ízlelgette a szót:
- Szánalmas?
- Igen. Ez az üzenet. Ezt kellett volna mondanom. Miközben hónapokon keresztül hidegvérrel végignézem a vergődésedet. Hiszen ezért vagy itt... hogy valaki kimondja, mennyire szánalmas vagy... hogy a fagyos csontjaidban érezd a fájdalmat, amit a kegyetlenségem, és a szavaim okoznak... de nekem ez már nem megy.
Az asszony döbbenten nézett maga elé. Csendesen sírni kezdett. A félhomályban néha felerősödött a fehér arc kontúrja, ahogyan a parázs megvilágította.
- Én nem tudom már megtenni. Már nem az én dolgom - folytatta - én most elmegyek. Ha jót akarsz magadnak, átgondolod az életed összes mozzanatát, hogy miért jutottál idáig. Miért engedted, és mire volt jó mindez. A helyedben itt maradnék. Sokáig. Míg ki nem rajzolódik előtted, hogyan tudod megmenteni önmagad.
Az alak a szakadékba pöckölte a csikket. Indulni készült.
- De én nem tudom mit kell tennem! Hogy hagyhatsz itt? Ennyi kérdéssel? Hogy szabadulhatok, amikor úgy tűnik, ránőttem ezekre az átkozott sziklákra, amikor fáj, amikor félek, rettegek? Mit tehetek én itt, egymagam? Hogyan képzeled??? - a nő zokogása szinte belehasított a félhomályba. Az alak megállt, visszanézett. Egy pillanatra mosoly futott át az arcán.
- Akkor tényleg szánalmas vagy - válaszolt.
(2012)
Főhősünk hónapokkal ezelőtt megúszta a kivégzést. Nem lökte le senki a szakadék mélykék sötétjébe, hogy szörnyethaljon. Nem lőtték tarkón, nem ütlegelték halálra. Csak térdre kényszerítették. De azt a pillanatot képtelen volt megemészteni. Azt a gyomorból kiinduló nyilallást, ami egy másodperc töredéke alatt a szívébe hasított. Úgy bénította le a zsigereit, hogy a dermedtségtől azt sem érzékelte, ahogyan felhasadt a térde a szúrós kavicsoktól. Hosszú ideig tartott ezt a megkövültség. Tompa érzékei azonban ösztönösen munkálkodni kezdtek, s a tudata lassan befogadta a fájdalmat. Ahogyan körbenézett, felfogta, hogy veszélyes terepre került. Az ingatag sziklák eleinte fojtogató félelemmel töltötték el, de aztán megpróbálta megtalálni az egyensúlyt, hogy ne billenjen ki egyik irányba sem. Nem ment könnyen, mert a hideg szél, a szakadék mélysége, valamint az abból feltörekvő kénszag okozta rémülettől teljesen elgyengült. Teste képtelen volt engedelmeskedni. Összeszorított ajkakkal, visszafojtott lélegzettel próbálgatta hogyan mozduljon, miként könnyítsen a tartásán. Végül egyensúlyban maradt az imbolygó sziklákon.
Felmérte azt is, hogy őre fegyvertelen. Pár méterrel arrébb, lehajtott fejjel ült egy farönkön. Kezében cigaretta füstölgött. Sötét alak volt, noha a tompa félhomályban szinte világított sápadt arca. Amikor észrevette az asszony lopott pillantását, felállt és nyegle léptekkel mögé sétált. A sziklák ismét libegő táncba fogtak, az asszony ijedtében zokogni kezdett.
- Nem kell bőgni, nem esel le - szólt az alak karcos hangon. Látható élvezettel cigarettázott. Lassan beszívta, majd mély sóhajjal kifújta a füstöt. Amikor végzett, hanyag mozdulattal a szakadékba pöckölte a csikket. Az asszony figyelte, ahogy a staub lefelé zuhan. Számolni kezdett... újra megfordult a gyomra a félelemtől.
Az alak karba öltötte a kezeit. Egy durcás kisfiú látványát keltette.
- Figyelj - szólt az asszonyhoz - nekem sem élmény itt lenni. Unom én ezt már. Sőt. Kivan vele a tököm. Bár, nekem nincs olyan, de nem ez a lényeg. Itt hideg van, meg büdös. Aztán meg állandóan rinyál valaki. Nem szeretem a félelem szagát sem. El sem hiszed, hogy fogsz bűzleni kis idő múlva. Az emberek állandóan bűzlenek. Mint a borzok. A nők meg pláne... és még hánynak is a rettegéstől. Szóval, unom én ezt - az alak óvatos léptekkel mászkálni kezdett, majd hirtelen megtorpant, és felemelte a jobb lábát. - Nézd meg a csizmámat is. Pár napja szereztem. Imádom, kényelmes. De mire erre a vacak sziklára felmászok, szétmállik. Én nem tudom mi a fene van a mostani cipőkkel... azelőtt nem volt ilyen. Ha megvarrtak egy csizmát, az csizma volt sok évig. Pedig akkor még lépcső sem volt ide, úgy kellett felverekedni magunkat. Á, tököm kivan ezzel is. Fenének kell ez nektek...
Az asszony elképedve nézett a morgolódó alakra. Miket beszél ez itt? Ezek szerint...
- Felállhatok? - kérdezte gondolkozás nélkül.
Az alak kimeresztette a szemeit.
- Hát, ahogy gondolod. De szólok előre, hogy nem fog menni. Nem véletlen vagy itt - válaszolt, miközben bosszús arca megtelt leplezetlen vigyorgással.
Az asszony nem értett semmit. Döbbenten bámult az ismeretlenre, majd a szakadékba. A haját már sokadszor szedte ki a szájából. Lengedező ruháját is hasztalan próbálta összefogni magán. Fázott. Fájt. Fáradt volt. Fejében cikáztak a gondolatok. Ki ez a szerencsétlen, miket beszél, és miért van itt? Mi az, hogy nem kelhet fel, hát felkel ő, de most és azonnal! Ha kell, agyonveri ezt a félnótás csizmahuszárt, de ő nem marad itt tovább. Nyöszörögve próbálta megemelni magát, de hiába támaszkodott kezeivel, nem bírta megmozdítani a lábait. A vészjósló ingadozás ellenére többször próbálkozott, de mintha deréktől lefelé szoborrá vált volna a teste. Vagy összenőtt a sziklákkal. Elképedve próbálkozott. Érzékelte a fájdalmat a térdein, kavicsok szúrták, bőre égett, zsibogott, de mozdulatlan maradt. Zokogni kezdett.
- Ez biztosan csak egy rémálom - suttogta elgyengült hangon.
Az alak a zsebeiben turkált. Előkerült egy doboz Marlboro, meg egy fekete öngyújtó. Rámeredt a cigarettásdobozra. Kibukott belőle a röhögés.
- Te, láttad már, hogy mekkora baromságokat írnak a staubokra? Hát, öregem.. hogy a dohányzás halált okoz... meg impotenciát.. de várj, a kedvencem ez, hogy az "életreszóló dohányosok átlagosan 14 évet veszítenek az életükből".. Öregem, hogy kiszámolták. Piszok okos lett az emberiség. Mindent tud, csak a saját kis szarját nem bírja megoldani - közben tüzet csiholt. A félhomályban felizzott a parázs, megvilágítva sápadt arcát.
Az asszony abbahagyta a zokogást. Borzasztóan fásult volt. Eluralkodott tudatán a tompaság. Úgy érezte, sokkot fog kapni. Vagy agyvérzést. Vagy mindkettőt egyszerre, és vége lesz ennek az egész rémálomnak.
- Ne nézz így rám - bökött rá az alak. - Ebből is elegem van. Most jön az, hogy elájulsz. Én meg itt unom magam halálra... idefigyelj, nem kell... basszus... - mondta, de hiába, mert az asszony beteljesítette a jóslatot. Összerogyott. Csak úgy, térdelve előre borult.
Hosszú órák teltek el. Az alak néha megnézte az időt, elszívott vagy fél doboz cigarettát. Kipucolta a körmeit, majd levakarta a csizmájára rakódott sarat. Utána ismét kipucolta a körmeit. Elképzelhetetlenül unatkozott. Csak pár szót kellene még mondania, de ez a szerencsétlen nő beájult. Mindegyik ezt csinálja. Beleszédülnek a rettegésbe. A halálfélelembe. Képtelenek elviselni a tehetetlenséget. Nők... fura szerzet az összes. Látszólag olyan erősek. Szépek. Könnyen megtévesztik az embert. Levakolják az arcukat, kipirosítják. Macskaszemeket rajzolnak, befújják magukat erotikaszaggal. Aztán botladoznak a kis cipőikben, és hagyják magukat használni. Bedőlnek a szép szavaknak. Naiv, buta bizalom van bennük, naiv, buta bizalom - gondolta, miközben a homlokát vakargatta. Mert van tovább is, a jellemzés nem ér véget ennyivel. Hiszen régóta figyeli már őket. Túl régóta őrzi ezt a sziklát, ezt a vesztőhelyet. Túl sokat látott már. Eleinte katonásan, keményen tette dolgát. Csak állt mögöttük, és elmondta az üzenetet. Volt nő, aki az orra előtt vetette magát a mélységbe. Pedig a sziklák fogták. Nem is értette, hogy fogják, hogy azért nem tud mozdulni, mert védve van. Megoldotta... addig himbálózott rettegve, mígnem fejjel lefelé belezuhant a szakadékba... még a haláltól sem félt annyira, mint a szédüléstől. Őrült volt. Megőrült, biztosan... - az alak újra cigarettáért nyúlt. Borzasztó emlékek törtek elő emlékezetéből, próbálta elhessegetni őket magától, ezért újra nekifutott a jellemzésnek - valami mazochista hajlam vezérli őket. Biztosan az lehet, ezért borulnak mindenféle idióta karjaiba. Ezért rohannak nős férfiak után. Ezért szeretik azt, aki nem szereti őket. Mindig mást akarnak, más kell nekik mint ami van, ami jó. Mindig jobbak akarnak lenni másnál. Cserélgetnek ruhákat, hajszíneket, gondolatokat, eszméket. Együtt járnak a mosdóba, hogy közben kipletykálják ki mekkora címeres ökör, hogyan lehet becserkészni, vagy lepattintani. Aztán néha olyanok, mint a csipicsibék, kikezdenek valakit egészen addig, míg annak a belei ki nem buggyannak. A féltékenységbe meg a szó szoros értelmében belesárgulnak. Gusztustalanok tudnak lenni. Buták, felszínesek. Csupa púder, meg rúzs, ész egy szál sem... aztán történik valami... csak egy pillanat az egész.... és törnek, mint egy kristálypohár. Csak egy vékony, csengettyűs hang, és azonnal összeroppannak.
Az alak - mint aki menekülne a gondolat elől -, felpattant. Tétova léptekkel az asszony mellé lépett. Nézte az összegörnyedt testet. A gömbölyűre ívelt vállat, a kecses nyakat, keskeny arcot. A nő koszosan, tépetten is szép volt. Szemei alatt aprócska szarkalábak futottak, szája mellett mosolyráncokat fedezett fel. Békés arc, mely ájulva pihen. Kikapcsolt az agy, hogy megmeneküljön a borzalmak elől - gondolta, majd leült a nő mellé. Felhúzta a lábait, és hintázni kezdett a sziklákon. A szél mintha vezényszóra tenné, elhalkult, s a kénszag is csillapodott.
Talán nem is mazochizmus... - gondolta - talán valamiféle megfelelni akarás. Hiszen ez a törékeny lény annyi mindennek kell, hogy megfeleljen. Hány szerepet kell eljátszania az életben? Legyen nő... feleség... szerető... anya... értékes, értelmes ember, és szép... hány jelmezbe kell öltöznie ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásoknak? Hány lépést kell ismernie ahhoz, hogy végigtáncolja az életét úgy, hogy ne kelljen improvizálnia, mert abban a pillanatban ráordítanak a parkett széléről? - mérgesen beleszippantott a cigarettájába - Mennyi felelősség... - gondolta - mennyi lánc... kalitkáról kalitkára repülhet csupán... csak röpke időkre lehet szabad... nem... hiszen, sosem lehet szabad.
A nő mocorogni kezdett mellette. Mint aki egy szép álomból ébred egy puha ágyban, úgy ébredezett. De amint kinyitotta a szemeit, és tekintete összetalálkozott az alakéval, hátrahőkölt. A békés arc abban a pillanatban magára öltötte a rémület torz vonásait. Mintha éveket öregedett volna egyetlen perc alatt. Torkából fülsértő sikoltás szakadt ki. Rángatózni kezdett, mire a sziklák újrajárták imbolygó táncukat.
Az alak bólintott, és lassú mozdulatokkal felemelkedett. A nő hisztérikus vonaglása ráébresztette arra, hogy mit kell tennie. Megértette, hogy nem képes többé elvégezni a rá bízott feladatot. Hogy nincs benne az a kiszámítható hidegség, amivel képes lenne végignézni egyetlen ember kínszenvedését is.
- Kérlek, hallgass - szólt. Pár perc zokogás és hánykolódás után az asszony újra összerogyott a kimerültségtől. De nem ájult el, mélykék, kiégett szemekkel nézett rá.
- Az én feladatom az, hogy átadjam az üzenetet - kezdte. A nő továbbra is rezzenéstelen arccal nézte. - Ez az üzenet formálni fog téged. Vagyis... formálnia kellene rajtad, de ma ráébredtem arra, hogy ez mennyire veszélyes. Nem tudom, hogy jót teszek-e veled, ha elmondom a titkokat. Nem tudom, hogy megfogadod-e a tanácsaimat. Fogalmam sincs, mert ez az egész mindenség így lett kitalálva. Hogy akit térdre kényszerít az élet, az megtanulja, hogy mit jelent az alázat. Ami nélkül nem lehet létezni, mert ha nincs benned, elveszel... széthord a szél... és meg kell erősödnöd... néha meg kell halni ahhoz, hogy élni tudj. Ezért vagy itt.
Az asszony feltápászkodott. Mint egy lázas beteg, dermedten, remegő hangon szólalt meg.
- Mi lenne az üzenet?
Az alak újból előkaparta a Marlboros dobozt. Nemsokára felsercent a parázs.
- Hogy szánalmas vagy.
A nő megdöbbenve ízlelgette a szót:
- Szánalmas?
- Igen. Ez az üzenet. Ezt kellett volna mondanom. Miközben hónapokon keresztül hidegvérrel végignézem a vergődésedet. Hiszen ezért vagy itt... hogy valaki kimondja, mennyire szánalmas vagy... hogy a fagyos csontjaidban érezd a fájdalmat, amit a kegyetlenségem, és a szavaim okoznak... de nekem ez már nem megy.
Az asszony döbbenten nézett maga elé. Csendesen sírni kezdett. A félhomályban néha felerősödött a fehér arc kontúrja, ahogyan a parázs megvilágította.
- Én nem tudom már megtenni. Már nem az én dolgom - folytatta - én most elmegyek. Ha jót akarsz magadnak, átgondolod az életed összes mozzanatát, hogy miért jutottál idáig. Miért engedted, és mire volt jó mindez. A helyedben itt maradnék. Sokáig. Míg ki nem rajzolódik előtted, hogyan tudod megmenteni önmagad.
Az alak a szakadékba pöckölte a csikket. Indulni készült.
- De én nem tudom mit kell tennem! Hogy hagyhatsz itt? Ennyi kérdéssel? Hogy szabadulhatok, amikor úgy tűnik, ránőttem ezekre az átkozott sziklákra, amikor fáj, amikor félek, rettegek? Mit tehetek én itt, egymagam? Hogyan képzeled??? - a nő zokogása szinte belehasított a félhomályba. Az alak megállt, visszanézett. Egy pillanatra mosoly futott át az arcán.
- Akkor tényleg szánalmas vagy - válaszolt.
(2012)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése